Hírek vagy mi... x)

Sziasztok!

Nos hát, köszönöm, hogy kitartóak vagytok, jó hírem van számotokra azt hiszem...
A jövő hetem még egy kicsit zsúfolt lesz tele dogákkal meg minden hülyeséggel, de aztán hétvégén hozok frisset, adig pedig kárpótlásként nézzetek be a www.tengerekgyongye.blogspot.com -ra mert ugye ilyen sunyi alak vagyok, hogy új ötletet bezzeg leírok, de frisset ide meg khm... hát nem hoztam :$ A másik oldalamon egy kalózos történetet olvashattok tőlem megszokott fantasyval fűszerezve (sosem változok). Addig is legyetek jók, ha tudtok...^^ *sálálálálá

By:Nikeja

negyedik fejezet/részlet/

Bocsánat, hogy ilyen soká van csak friss, de nem volt időm, meg valahogy kedvem se és, hogy őszinte legyek nem is lett olyan megnyerő ez a fejezet, nem beszélve arról, hogy lusta voltam végig írni mert kb. 9 oldalnyira tervezem ezért megint csak részletet kaptok. Talán majd egyszer átírom, nem tudom...
Mielőtt pedig elfelejtem kellemes ünnepeket minden kedves olvasómnak! :)

Negyedik Fejezet

Percek, majd órák, s mind elmúltak. Tele gondolatokkal és rémképekkel. Késő estig a városban bóklásztam, Stacey tizenötször hívott, de nem vettem fel a telefonom. Amikor hazaértem már teljes sötétség uralkodott. A házunk kivilágítatlanul olvadt bele az éjszakába. Minden ugyanolyannak tűnt, mint máskor, kivéve azt az apró tényezőt, amit azonnal kiszúrtam, amikor a kulcsot a zárba próbáltam helyezni.
Hideg borzongásként futott végig rajtam a felismerés.
Ha se Stacey, se Matt nincs otthon, miért hagyta volna bármelyikük is nyitva az ajtót?
Betörők, ez volt az első gondolatom.
Nem, kizárt…

Még a beköltözésünk előtt mesélte Stacey, hogy egy roppant érzékeny riasztó van beszerelve, ami az előző lakókat többször is kiugrasztotta az ágyukból. Emlékszem, amint azt mondta, hogy egy varangyos béka volt a ludas. Akkor ezen jót virultam, de most egyáltalán nem gondoltam viccesnek a helyzetet.
Egy béka nem nyitja ki az ajtót, és nem ért a riasztó kiiktatásához sem. De az ajtó határozottan résnyire nyitva állt.

Futva kerültem meg az épületet, egyenesen az erdő felőli ablakhoz siettem, de mielőtt egyáltalán oda értem volna vetődtem egyet, minek következményeképpen majdnem hangos jajgatásba kezdtem. Szerencsére sikerült hang nélkül szenvednem. Lapos kúszásba tettem meg azt a pár métert.

Talán egy kicsit paranoiás vagyok?

Úgy éreztem magam mintha egy akciófilmbe csöppentem volna, de valóban félő volt, hogy nem én vagyok a főhősnő. Könnyen meglehetett, hogy csak egy átkozott mellékszereplő, akit egyszerűen és gyorsan lapátra tesznek, mintsem úgy, mint a főszereplőt, ki mindig mindent túlél.

A sors sosem kedvezett nekem. Pedig én aztán tényleg nem vágytam másra a nyugalmon kívül.

Hideg érintés közvetlenül a vállamon. Ösztönösen sikítottam, betöltve hangommal a lehető összes dimenziót.
Túl sötét volt, hogy ilyen tisztán lássak mindent, mégis jól tudtam, miféle „betörőre” akadtam. Megint rám talált az elkerülhetetlen.

A hold furcsán világította meg az elém táruló alakot, és én tudtam, hogy semmi sincs rendben.
Tömény izomkolosszussal néztem farkas szemet, sosem kedveltem úgy igazán az ilyen robosztus alkatú embereket, mert aprónak és jelentéktelennek éreztem magam mellettük.
Közvetlenül közelről még ijesztőbb volt, a szemében lévő gyűlölet pedig megbénított.
Bárcsak Amy tévedne!

Nem ő volt a gyáva, amiért későn fedte fel magát, hanem én, mert rettegtem tőle, és jogosan, mert nem tudtam miféle lény.
- Ki vagy te? – kérdeztem fuldokolva.
- Velem jössz! – kapott csuklóm után.

Tömény adrenalin száguldozott ereimben, kitéptem kezemet szorításából és az erdő felé futottam. Törtettem az avarba. Látásom kiélesedett és csakis a menekülésre koncentráltam. Számos akadályon túljutottam, de nem hagyott nyugodni a felém közeledő ütemes suhogás. Tudtam, hogy a nyomomban jár és bármelyik pillanatban magával ragadhat. Stacyre és Mattre gondoltam, szíven ütött, hogy mennyire hideg voltam mindkettejükkel, ha kapnék még egy esélyt, mindent megváltoztatnék. Abban a pillanatban hasította át a levegőt segélykérő kiáltásom.
Kicsúszott alólam a talaj, ő pedig nem engedett el. Kétségbeesetten kapartam körmeimmel a földet, kapaszkodót keresve.

- Eressz el! – sikítottam, és küzdöttem könnyeimmel.
Soha nem voltam elégedett az életemmel, de ragaszkodtam hozzá. Ha meghalok, se engedem, hogy késztessenek az ismeretlenre.
Fájt a lábam, úgy éreztem kiszakítja a helyéről.
- Engedj el, kérlek! – kérleltem újra.
A tenyerem vérzett, a félelem és a fájdalom vegyes érzéseket keltve még nagyobb pánikot csalt ki belőlem.
Váratlanul elengedett, mégsem tudtam moccanni, egész testemben remegtem és nem tudtam mozdítani bal lábamat.
- Lassú lesz, vagy gyors?
- Micsoda? – kérdezte.
- Azt kérdeztem lassan ölsz meg, vagy gyorsan? –reménykedtem benne, hogy az utóbbit választja.
- Felérne egy öngyilkossággal, ha bepróbálkoznék vele, nem megölni szeretnélek, de hidd el bűntudat nélkül megtenném – mosolygott gúnyosan.

Távoli autó fényszóróinak csillogása tört át a rengetegen. A kocsi felhajtott a garázsajtó előtt lévő beton talpazatra. Sikítani szerettem volna. Hangot adni ott létemnek, ha már mozdulni nem tudtam. Fogva tartóm okosabbnak bizonyult. Számra tapasztotta kezét és furcsa szavakat suttogott a fülembe.
Érdekes módon ellazultam tőle.
- Sanry’ leelena nía –mondta, amiből bár egy szót sem értettem, de a mozdulatát annál inkább.

Utáltam, azért amit tett.
Megint körülölelt az a furcsa lebegés és a velejáró feketeség. Mintha felhőn úsznék, s közben nem tudom mozdítani végtagjaim. Arra várok, hogy végre nyissa ki valaki azt, a nyomorult ajtót, és mondja ki a nevem, hogy átléphessek a másvilágba. Talán félreinformált az emberek többsége. Az ember lánya valóban egy fehér alagútra számít, ahol miközben áthalad, lekapcsolják gyorshajtásért. Szent Péter pedig epekedve várja annál a bizonyos kapunál, ahol perkálni kell, vagy mehetsz egy fokkal lejjebb. S ha eddig nem is írtak a száműzöttek listájára, az obszcén feltételezéseim miatt még pokolra kerülök.

Felötlött bennem, vajon készítenek-e ott is olyan isteni amerikai hamburgert, mint a Földön? Ha pedig belépést kapnék az angyalok világába - amit bár kétlek -, vajon vihetném-e magammal azt a sötétkék színű körömlakkom? Na és a „Love Spirals Downwards” albumomat?
Végre apró fénycsóva törte át a megfékezhetetlen sötétséget.
Nem tudtam melyik volt a jobb; az emésztő sötétség, vagy ez a vakító fény, mert ha még volt retinám, akkor most biztosan kiégett.
Az egész olyan volt, mintha egy cipzárt húztak volna ki az orrom előtt, a gravitációt a fény pedig könnyűszerrel legyőzte.

*

Hűségesen magamhoz, már nem lepődtem meg azon, hogy illúziókból illúziókba csöppenek. Egyik percben fél lábbal állok a halál küszöbén, aztán a másikban visszadobnak a valóságba. Pontosan, mint egy bumeráng; eldobnak, de én mindig visszatalálok, akarva s akaratlanul. Valójában az összes kiruccanás közül ez volt a legrémesebb. A visszatérés fájdalmasabb volt, mint a testetlen, érzéketlen lebegés, mert most bizony éreztem; tűszúrásokat, tompa nyilalásokat, láthatatlan öklök nyomait. Visszakívántam a végtelen sötétséget.

Ismeretlen léptek zaja visszhangzott a folyosóról. Nem tudom mire számítottam, de a szívem megint őrült tempót diktált, s majdnem kiszúrta a bordáimat. Az ajtó nyílott, és egy számomra ismeretlen szépség, kezében egy pohárral egyensúlyozva lépte át a küszöböt.

Vöröses haja fonatban libegett utána. Fekete spagetti pántos, combközépig érő ruhája kiemelte majdnem fekete íriszét.
Az ágy mellé lépett, mélyen meghajolt, és kezét ökölbe szorítva szíve felé helyezte.
- Ceverlan sa leelena – mosolygott.

*Lábjegyzetek

- Sanry’ leelena nía
jelentése: Bocsáss meg hercegnő.
- Ceverlan sa leelena
jelentése: Tiszteletem(Üdvözletem) hercegnő.

Díj megintcsak... ^^

1., Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2., Tedd ki a logót a blogodra!
3., Írj magadról 7 dolgot!
4., Add tovább 7 embernek(ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5., Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

1. Köszönöm Agnyesznak és zora kilbonenak, jól esik, hogy gondoltatok rám! :)
2. Természetesen...
3.
- eléggé pesszimista vagyok, igénylem a pozitív megerősítéseket
- szeretek futni; 2 ezüst és egy arany érmem van, amit mezei futóversenyeken gyűjtöttem be
- gyakran hintázok (imádom^^), mert megnyugtat és ihletet ad a regényemhez :$
- imádok grafikázni :D
- csak a lila és a rózsaszín :'D
- imádok olvasni és írni
- félreértések elkerülése miatt... 16 vagyok

4.
Darolyn http://darolyn-hawks.blogspot.com/
Paris http://sohatobb.blogspot.com/
zsófi és Gianna http://iwasbornforyou.blogspot.com/
Dark Angel http://moonlight-darkangel.blogspot.com/

5. Oké ^^

ez még az előző fejezethez megy

Bocsika, hogy ilyen rövid, de ez még a harmadik fejezet folytatása, vasárnap folyamán elképzelhető, hogy a negyediket is felteszem. :)

Már régen nem gondolkoztam racionálisan. Néha talán megfordult a fejemben, hogy most végre más lehetek. Sosem lógtam a suliból, most pedig mintha teljesen normális lenne, nem foglalkozva semmivel, és senkivel se, átrohantam az osztályon, és kivágódtam az ajtón. A tanár figyelmeztető hangját sem hallottam, mert már rég másra koncentráltam.

Mindig mások eszményét követtem, most pedig egyenesen repdestem attól, hogy lehetek én is egy kicsit rossz, aztán még ott volt az okozat is, mert ugye:

„Nincs ok okozat nélkül”

Jelen esetben az a fiú volt az okozat, és továbbra is feszültté tett, hogy nem tudom magát az okot.

Az udvarra futottam, egyenesen oda ahol állnia kellett volna. A szívem a fülemben dobolt, ahogy az utolsó akadályt; a falat is elhagytam, így már igencsak jól láttam a semmit…

Belül tompa ürességet éreztem.

Reszkető végtagokkal sétáltam közelebb, mintha csak meg akarnék győződni valóban nincs-e ott senki se. Márpedig egy árva lélek se volt.

- Gyáva! – kiáltottam a messzeségbe, de választ nem kaptam.

Soha nem fordult még elő, hogy ilyen könnyen megérezzem a figyelő tekinteteket, most pedig irreálisan gyorsan kaptam a fejem az ismeretlen irányába.

Ragyogó, világító fehérség, tündöklő szépség, egy ismerős ismeretlen…

Képzelődsz…

Nem, ez a valóság Nerina, én vagyok: Amaranta.

A hang távoli volt, akár az éj csillagai.

Még!

Akartam újra hallani azt a földöntúli dallamot, amely megdelejezve vonta magára figyelmemet. Mintha valóban nem volnék magamnál.

Ha az volnál most azt mondanád:
„- Ki ne mondd! Csak Amy…”

Küldhet valaki szívből szóló mosolyt, amely a te szíved is átmelegíti?

Nem mosolygott én pedig szégyelltem, amiért olyan könnyen átadtam magam annak a furcsa erőnek. Tömény dominanciája az őrületbe kergetett.

A halandók elméje nem olyan bonyolult, mint ahogy állítják, azt látják, amit mi akarunk, hogy számukra világosodjék.

Pillekönnyű léptekkel haladt felém. Fehéren fénylő ruhájának szegélye bokáját cirógatta a lágy szélben. El innen, az volt az első gondolatom, ám közel sem voltam ura testemnek. A fejem akarta, a szívem nem. Nem mozdultam.

Bízz bennem gyermekem!

Megráztam fejem, de a márványszobor szépség - aki határozottan Amy idősebb énje lehetett - ujjbegyével érintette homlokomat.

Emlékek százai, s csak úgy pörögtek megállíthatatlanul. Fájdalmasak és szeretettel teliek, olyanok, amiket már rég elfelejtettem.

„ Apró fehér pelyhek hullottak az égből. Egy sereg pirinyó kölyök bukdácsolt a térdig érő hóba, élvezve a telet. Ám ő mégis más volt, rikító piros kabátja olyannyira nagynak tűnt, hogy kétszer is megtölthette volna vézna testével.
- Héj Nina… - azzal röpült is felé egy méretes hógolyó, majd még kettő és egyre több.
Kibillent egyensúlyából, arccal a hóba zuhant.
- A nevem Nerina és nem Nina! – mászott ki a hókupac alól, izzó tekintettel gyúrta ő is fegyverét.
A gondosan összegyúrt hógolyó mégsem engedelmeskedett, természetellenesen vált vízzé a kislány tenyerében.”

Akár egy örvény; visszaszippantott a valóságba, s rá kellett jönnöm, hogy arcomon kövér könnycseppek szállingóznak.
Tehát ilyen sírni…
Több éve, hogy egyetlen könnycseppet se ejtettem, és valóban furcsa volt újra átérezni.
- Miért… - próbálkoztam visszanyerni elveszett hangomat – Miért mutattad ezt nekem? – kérdeztem.
- Nincsenek véletlenek. Az erő birtoklása felelősséggel jár, te már többször is megtapasztaltad, mégis egyszerűen átlépsz mindegyik jelenségen, és úgy teszel mintha nem történt volna semmi sem. Az álmot én mutattam neked.

Megráztam fejemet.

- Nem az én dolgom a felügyeleted, a kiválasztottak nem hozzánk tartoznak. Ezért kérlek, add fel a makacsságod. Ma valóra válik az álom, amit mutattam neked, te pedig légy jó, és menj vele!

Harsányan felkacagtam.

- Nem hiszek neked – feleltem.
Hittem, hogy álmodok, aztán majdcsak felébredek, és virulok egy jót az egészen, de az ébredés sokkal lassabb volt, mint azt hittem.
- Ez a világ nem biztonságos számodra – jelentette ki. Alakja távolodni kezdett, míg nem vált egy izzó gömbbé, ami egyszerűen eltűnt.

videó:)

Nos hát a videót elméletileg én készítettem,de Tyna segített a végét megpiszkálni, mert a zenével apró gondjaim akadtak. Köszönet érte Tyna!;)

Megint egy díj :)

A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül,
2)a logót kirakom a blogomba,
3)a szabályzatot kirakom a blogomba,
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet,
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba,
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba,
7)betartom a szabályokat.

Tyna volt olyan rendes és gondolt rám, ezért újabb díjat tudhatok a magaménak.:)
Köszönöm szépen Tyna!
Tyna történetét itt olvashatjátok: http://www.tyna-olvasnijo.blogspot.com/

...és most 6 személyt kéne megneveznem,ugyebár*-*

Tyna, akitől a díjat kaptam, de nem bírtam ki, hogy ne küldjek neki én is...
Bátran állíthatom, hogy története, kedvenceim listájának élvonalában áll.
http://tyna-olvsnijo.blogspot.com/

Paris, aki imádja a nutellás palacsintát(akárcsak én) xD, mellette pedig remek író.:)
http://sohatobb.blogspot.com/

diana, kinek története olyannyira lekötött, hogy a történelem könyvemet inkább a szoba túlsó sarkába dobtam és az ő művét olvastam.
http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/

Agnyesz, akihez mindig szívesen feljárok egy-egy általa "depressziós" jelzővel ellátott rövid kis szösszenet elolvasására.
http://sensory-stories.blogspot.com/

Dark Angel, akinél csak most vettem észre, hogy a Sárkány Szívek a kedvencei között csücsül. xD
http://moonlight-darkangel.blogspot.com/

Darolyn Hawks, aki remélem jó tanácsadónak bizonyul(kommentár írási problémák x] )
http://darolyn-hawks.blogspot.com/

Teszt

NIKEJA

Név:Nikeja
Becenév:Nixi, Nikeja
Lakhely: Magyarország
Születési hely:Szekszárd
Magasság:174 cm /igen tudom...gólya xD/
Névnap: Szeptember 10.
Foglalkozás:Tanuló -.-'
Testvérek:az nincsen
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: magyar, angol, német és egy ici-picit svédül :D
Gyűjtemény: film, könyv és rengeteg hannah montana cucc( nem röhög! xD)
Cipőméret: 38,5
Kedvencek: lovak minden mennyiségben és az az idióta 'kuszáldösszeavégtagjaidat' tánc; azaz a tecktonik :D
Hobbi: írás, olvasás, fényképezés*-*,lovaglás
Álom: álltalában vannak:D
Szerencseszám: 13
Szeretnék találkozni: az édesapámmal, mert már 4 hónapja nem láttam :)
Háziállatok: egy idióta német juhász akit - ki hitte volna - Rexnek hívnak és két folyton lustálkodó,nyávogó szőrpamacs

ui:Köszi Tyna!:D

harmadik fejezet

Harmadik Fejezet

Szekrényem előtt álltam, és a kódomat próbáltam megfejteni.
54…
32?
62?

Olyannyira ingerült voltam, hogy nemes egyszerűséggel, ököllel belevágtam annak ajtajába. Túlságosan is erősen, mert sikerült egy mély horpadást varázsolnom rá. Mélyen szuggeráltam azt a pontot, mintha változtatna valamin. Nem csupán az ajtó kombinációja idegesített, hanem az elmúlt nap eseményei és az a furcsa álom is.

- ötvennégy hatvanhét – hallottam balomról.
- Életmentő vagy Amaranta – mondtam volna, de barátnőm befogta a számat.
- Ki ne mond! – dühöngött.
- Akkor meg mit mondjak?
- Csak Amy, de azt hittem ezen már túl vagyunk.
- Gőzöm sincs miről beszéltünk a tegnap folyamán – vallottam be és nekitámasztottam a fejemet a behorpadt ajtónak.
- Nem tudom, mi van veled, de majd a tesi órán felébredsz. Futni fogunk – közölte vigyorogva, mintha most nyertem volna meg a lottóötöst.
- Milyen jó nekünk – fintorogtam.
- Mrs. Graham megbetegedett – mondta Amy.
- Honnan tudod?
- Megérzés… - rántotta meg vállát.

*

A focipálya üres térnek bizonyult előttem. Akár, mint egy távoli dimenzió. Nem esett nehezemre elképzelnem a zsibongó drukkereket. Amaranta valóban igazat beszélt. Futni fogunk.

Volt valami, ami aggasztott. Az ég vészjóslóan fekete felhőkkel tellett meg, várva azt a pillanatot mikor szakadhat le a benne felgyülemlő tömeges eső. Furcsa bizsergés futott végig bőrömön.

Amaranta libbent el előttem és kekeckedve belecsípett a könyökömbe. Úgy vigyorgott akár egy hét éves, aki most kapta vissza a homokozó lapátját. Kezdtem megszokni ezt a viselkedést tőle. Mindig úgy éreztem tud valami titokzatosat, amit nem hajlandó megosztani velem. Amyhez fogható emberrel még nem találkoztam és nem is barátkoztam. New Jerseyben hazudtam magamnak egy rakat népszerűnek beállított embert, Stacey úgy tudta rengeteg barátom volt. Olykor eljátszottam különböző programokat; buli meghívásokat. Nem csupán magamnak hazudtam, hanem a környezetemnek is.

Miféle ember vagyok én?

Amy pedig olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. Kívülről egy csodaszép mesekönyv, amit izgalommal teli érzéssel nyitsz ki, de aztán rájössz, hogy a könyv lapjai üresek. Az üres lapok csakis rád vártak, hogy megfejtsd a titkukat. Ám a csodás borító engem is megmosolyogtatott és valóban… most is azt tettem. Mosolyogtam.

- A párokat én választom. A pályát egyszer kell lefutni, értelemszerűen a győztes, aki először ér célba – harsant fel a helyettesítő tanár.
- Az első páros Cassandra Badrick és mondjuk… te ott! – mutatott rám.

Földöntúli öröm a részemről. Gondolhatjátok… Szívből reméltem, hogy megúszhatom a mai órát.
Cassandra, aki mindenben tökéletes, még akkor sem lenne lúzer ha legyőzném.

Sokan összesúgtak, felettem pedig eluralkodott a pánik. Amy bíztatóan mosolygott, aminek hatására nem rohantam el fejvesztve. Cass pedig a lehető legnegédesebb vigyorát küldte felém, na, ettől viszont a gyomrom tartalma bukfencezett.
A felhőkre pillantottam. Tanácstalan voltam.

Nem adhatod fel!

Soha!

Pillanatok alatt a start vonalnál álltunk. Körülöttem emberek és néma csend. Távoli sípszó, majd totális leblokkolás. A bőröm bizsergett, minden porcikám pattanásig feszült, pedig még egy lépést sem tettem. Cassandra elszáguldott mellettem, aztán mintha megértettem volna. Tiszta szívből futottam, nem figyelve teret, s időt. Csupán csak én voltam és a pálya. A szél arcátlanul dolgozott ellenem, hajkoronám alól csak nehezen láttam ki, az iskola logójával ellátott póló pedig nagysága miatt visszafogott, mert úgy lebegett, mint egy vitorla.

Cass és én fej-fej mellett haladtunk, hallottam, amint szedi a levegőt, mint egy tbc-s. Tányérnyi szemekkel meredt, nem számított rám. Győzni akarás volt bennem, a lábaim pedig maguktól vittek, úgy, mint még soha. Cassandra fuldokló lélegzetvétele pedig halkult, alakja távolodott.

Eleredt az eső.

Élveztem, ahogy hűsítőként gördülnek végig arcomon az esőcseppek. Villám hasította ketté az eget, pontosan akkor, amikor célba értem. S hova lett az a rengeteg erő mikor Amarantát használtam mentőövnek? Nem tudom… De azt igen, hogy ha nem fog meg összeesek.

- Nerina, Nerina! – kiáltott Amy. – Én tudtam, hogy győzni fogsz, te különleges vagy.
Éreznem kellett volna a győzelem mámoros ízét, mégsem észleltem annak halvány fuvallatát sem. Hiába futottam, nem lettem más, de ugyanúgy furcsa maradtam. Amy szemében pedig bizonyára ez annyit tett, mint különleges.

- Csaltál! – hallottam mögülem.
Cassandra lihegve, csapzottan haladt felém. Őszintén ijesztően nézett ki, talán önmagában a nyúzottsága nem zavart volna, de a düh elcsúfította arcát.
- Össze-vissza futkostál. Én jobb vagyok nálad! – hadarta.
- Hát Cass most versenytársra akadtál – jelent meg egy barna hajú fiú.

Magas volt, vállai szélesek, napbarnított bőre napfény hiányában is ragyogott. Szemei szürkék voltak, akárcsak két örvény… Újfent Amy volt a védőpajzsom. Én nem akartam belezuhanni azokba az örvényekbe és nem akartam olyan gyenge lenni.
Megszorítottam Amaranta kezét, mire felszisszent. Talán megint túl durva voltam.

- Jó kör volt, új lány! – mondta.
Itt létem alatt megfigyeltem, hogy az emberek többsége szívesebben ejti ki azt a jelzőt, hogy „új lány”, mint inkább a nevem. Pedig Amaranta szerint az egész iskola ismert már az első napon.

Nerina mondj valami értelmeset!

- Öö… köszi.

Nem éppen erre gondoltam.

Cassandra puffogva fordult felé.
- Tudod mit…?! Nem tartunk igényt a társaságodra a menzán! – visított felháborodva, azzal elviharzott.
- Rá se ránts, majd megbékél. Nem nagyon szeret veszíteni. – mondta. – Amúgy Lucas vagyok – nyújtotta kezét, én pedig elfogadtam.
Kirázott a hideg, ahogy a bőre az enyémhez ért. Nem számított gyakori reakciónak nálam, egy fiú se hozott még zavarba. Bár nem is volt sokhoz közöm…
- Nerina Morgan.
- Igen tudom – mosolygott.

Ebben az iskolában mindenki jobban ismer, mint te saját magadat!

Van benne némi igazság…

- Jöttök a délutáni meccsre?
Már éppen készültem volna rávágni, hogy persze, amikor Amy rátaposott a lábamra és helyettem ő válaszolt.
- Nerina nem ér rá, nekünk fontos dolgunk van.
Legalább annyira meglepetten néztem Amyt mint Lucas. El nem tudtam képzelni mi az az igazán fontos dolog.
- Igaz, Nerina? – kérdezte.
- Igen.
- Hát jó, akkor egy másik alkalommal?
- Minden bizonnyal – feleltem Amaranta helyett, mielőtt megint valamit kitalál.
- Akkor… sziasztok.
Amint Lucas eltűnt Amyre kiabáltam.
- Megőrültél?
- Nem. Jobb dolgunk is van, mint ezzel a bájgúnárral csevegni. A helyedben inkább magammal foglalkoznék.
Hideg zuhanyként ért megjegyzése. Nem volt időm átgondolni, vagy egyáltalán felszólalnom saját védelmemre. Amaranta ugyanúgy távozott, mint Cassandra. Megint egyedül voltam.

*

Átkozottul utáltam tanácstalannak lenni. Amy se földrajzon se matekon nem szólt hozzám, sőt mi több el is költözött mellőlem. Gyerekesnek tartottam ezt a viselkedést és némileg igazságtalannak is. Bűntudatom volt, mégsem tudtam miért.

- A helyedben inkább magammal foglalkoznék.

Kétszer negyvenöt percen keresztül rágtam magam azon mi mondanivalója volt ezzel. Bármennyire is erőlködtem nem jöttem rá.

Bátran állíthatom, hogy a művészettörténelem óra volt a legunalmasabb tantárgy az összes közül. Most is a ceruzámat rágcsáltam és az ablakon kívüli tájat bámultam. Az ég meglepően kitisztult, de az eső illata még mindig a levegőbe terjengett. Tökéletes rálátásom volt a park fáira, s közülük, melyeknek lombkoronáján ritkábbak voltak az elszáradt levelek, belátást biztosított az arra járó emberekre.

A füzetemre tekintettem és elemezni kezdtem azt a furcsa szimbólumot, amit rajzoltam. Egy parányi részletéről se tudtam elmondani mit ábrázol, csupán csak úgy jött…
Némi sikertelen próbálkozás után újra a park fái közé tereltem a tekintetem. Az agyonrágcsált ceruza továbbra is a számba volt, de eszembe se jutott ráharapni, mert bizonyára már nem lenne nyelvem.

- Nem. – mondtam ki hangosan.
Amikor kinyitottam a szemem még mindig ott állt.
- Ms. Morgan hozzászólna a témához?
- Nem, én csak...

Te mit csak?

Valószínűleg a tanár láthatta ijedt képemet, mert nem várt tőlem választ, folytatta unalmas mondókáját. Képtelen voltam nem arra koncentrálni, amit láttam, azaz még mindig látok.

Szőke haját meg-meglengette a lágy szél, felsőteste fedetlen volt, csupán egy bőr nyaklánc díszítette. Még innen fentről is látszott tökéletessége.
Torkomban gigászi méretű gombóc nőtt, úgy éreztem a terem egyre kisebb lesz.

Vajon mennyi az esélye annak, hogy amit látok nem csupán egy újabb álom?