Hírek vagy mi... x)

Sziasztok!

Nos hát, köszönöm, hogy kitartóak vagytok, jó hírem van számotokra azt hiszem...
A jövő hetem még egy kicsit zsúfolt lesz tele dogákkal meg minden hülyeséggel, de aztán hétvégén hozok frisset, adig pedig kárpótlásként nézzetek be a www.tengerekgyongye.blogspot.com -ra mert ugye ilyen sunyi alak vagyok, hogy új ötletet bezzeg leírok, de frisset ide meg khm... hát nem hoztam :$ A másik oldalamon egy kalózos történetet olvashattok tőlem megszokott fantasyval fűszerezve (sosem változok). Addig is legyetek jók, ha tudtok...^^ *sálálálálá

By:Nikeja

negyedik fejezet/részlet/

Bocsánat, hogy ilyen soká van csak friss, de nem volt időm, meg valahogy kedvem se és, hogy őszinte legyek nem is lett olyan megnyerő ez a fejezet, nem beszélve arról, hogy lusta voltam végig írni mert kb. 9 oldalnyira tervezem ezért megint csak részletet kaptok. Talán majd egyszer átírom, nem tudom...
Mielőtt pedig elfelejtem kellemes ünnepeket minden kedves olvasómnak! :)

Negyedik Fejezet

Percek, majd órák, s mind elmúltak. Tele gondolatokkal és rémképekkel. Késő estig a városban bóklásztam, Stacey tizenötször hívott, de nem vettem fel a telefonom. Amikor hazaértem már teljes sötétség uralkodott. A házunk kivilágítatlanul olvadt bele az éjszakába. Minden ugyanolyannak tűnt, mint máskor, kivéve azt az apró tényezőt, amit azonnal kiszúrtam, amikor a kulcsot a zárba próbáltam helyezni.
Hideg borzongásként futott végig rajtam a felismerés.
Ha se Stacey, se Matt nincs otthon, miért hagyta volna bármelyikük is nyitva az ajtót?
Betörők, ez volt az első gondolatom.
Nem, kizárt…

Még a beköltözésünk előtt mesélte Stacey, hogy egy roppant érzékeny riasztó van beszerelve, ami az előző lakókat többször is kiugrasztotta az ágyukból. Emlékszem, amint azt mondta, hogy egy varangyos béka volt a ludas. Akkor ezen jót virultam, de most egyáltalán nem gondoltam viccesnek a helyzetet.
Egy béka nem nyitja ki az ajtót, és nem ért a riasztó kiiktatásához sem. De az ajtó határozottan résnyire nyitva állt.

Futva kerültem meg az épületet, egyenesen az erdő felőli ablakhoz siettem, de mielőtt egyáltalán oda értem volna vetődtem egyet, minek következményeképpen majdnem hangos jajgatásba kezdtem. Szerencsére sikerült hang nélkül szenvednem. Lapos kúszásba tettem meg azt a pár métert.

Talán egy kicsit paranoiás vagyok?

Úgy éreztem magam mintha egy akciófilmbe csöppentem volna, de valóban félő volt, hogy nem én vagyok a főhősnő. Könnyen meglehetett, hogy csak egy átkozott mellékszereplő, akit egyszerűen és gyorsan lapátra tesznek, mintsem úgy, mint a főszereplőt, ki mindig mindent túlél.

A sors sosem kedvezett nekem. Pedig én aztán tényleg nem vágytam másra a nyugalmon kívül.

Hideg érintés közvetlenül a vállamon. Ösztönösen sikítottam, betöltve hangommal a lehető összes dimenziót.
Túl sötét volt, hogy ilyen tisztán lássak mindent, mégis jól tudtam, miféle „betörőre” akadtam. Megint rám talált az elkerülhetetlen.

A hold furcsán világította meg az elém táruló alakot, és én tudtam, hogy semmi sincs rendben.
Tömény izomkolosszussal néztem farkas szemet, sosem kedveltem úgy igazán az ilyen robosztus alkatú embereket, mert aprónak és jelentéktelennek éreztem magam mellettük.
Közvetlenül közelről még ijesztőbb volt, a szemében lévő gyűlölet pedig megbénított.
Bárcsak Amy tévedne!

Nem ő volt a gyáva, amiért későn fedte fel magát, hanem én, mert rettegtem tőle, és jogosan, mert nem tudtam miféle lény.
- Ki vagy te? – kérdeztem fuldokolva.
- Velem jössz! – kapott csuklóm után.

Tömény adrenalin száguldozott ereimben, kitéptem kezemet szorításából és az erdő felé futottam. Törtettem az avarba. Látásom kiélesedett és csakis a menekülésre koncentráltam. Számos akadályon túljutottam, de nem hagyott nyugodni a felém közeledő ütemes suhogás. Tudtam, hogy a nyomomban jár és bármelyik pillanatban magával ragadhat. Stacyre és Mattre gondoltam, szíven ütött, hogy mennyire hideg voltam mindkettejükkel, ha kapnék még egy esélyt, mindent megváltoztatnék. Abban a pillanatban hasította át a levegőt segélykérő kiáltásom.
Kicsúszott alólam a talaj, ő pedig nem engedett el. Kétségbeesetten kapartam körmeimmel a földet, kapaszkodót keresve.

- Eressz el! – sikítottam, és küzdöttem könnyeimmel.
Soha nem voltam elégedett az életemmel, de ragaszkodtam hozzá. Ha meghalok, se engedem, hogy késztessenek az ismeretlenre.
Fájt a lábam, úgy éreztem kiszakítja a helyéről.
- Engedj el, kérlek! – kérleltem újra.
A tenyerem vérzett, a félelem és a fájdalom vegyes érzéseket keltve még nagyobb pánikot csalt ki belőlem.
Váratlanul elengedett, mégsem tudtam moccanni, egész testemben remegtem és nem tudtam mozdítani bal lábamat.
- Lassú lesz, vagy gyors?
- Micsoda? – kérdezte.
- Azt kérdeztem lassan ölsz meg, vagy gyorsan? –reménykedtem benne, hogy az utóbbit választja.
- Felérne egy öngyilkossággal, ha bepróbálkoznék vele, nem megölni szeretnélek, de hidd el bűntudat nélkül megtenném – mosolygott gúnyosan.

Távoli autó fényszóróinak csillogása tört át a rengetegen. A kocsi felhajtott a garázsajtó előtt lévő beton talpazatra. Sikítani szerettem volna. Hangot adni ott létemnek, ha már mozdulni nem tudtam. Fogva tartóm okosabbnak bizonyult. Számra tapasztotta kezét és furcsa szavakat suttogott a fülembe.
Érdekes módon ellazultam tőle.
- Sanry’ leelena nía –mondta, amiből bár egy szót sem értettem, de a mozdulatát annál inkább.

Utáltam, azért amit tett.
Megint körülölelt az a furcsa lebegés és a velejáró feketeség. Mintha felhőn úsznék, s közben nem tudom mozdítani végtagjaim. Arra várok, hogy végre nyissa ki valaki azt, a nyomorult ajtót, és mondja ki a nevem, hogy átléphessek a másvilágba. Talán félreinformált az emberek többsége. Az ember lánya valóban egy fehér alagútra számít, ahol miközben áthalad, lekapcsolják gyorshajtásért. Szent Péter pedig epekedve várja annál a bizonyos kapunál, ahol perkálni kell, vagy mehetsz egy fokkal lejjebb. S ha eddig nem is írtak a száműzöttek listájára, az obszcén feltételezéseim miatt még pokolra kerülök.

Felötlött bennem, vajon készítenek-e ott is olyan isteni amerikai hamburgert, mint a Földön? Ha pedig belépést kapnék az angyalok világába - amit bár kétlek -, vajon vihetném-e magammal azt a sötétkék színű körömlakkom? Na és a „Love Spirals Downwards” albumomat?
Végre apró fénycsóva törte át a megfékezhetetlen sötétséget.
Nem tudtam melyik volt a jobb; az emésztő sötétség, vagy ez a vakító fény, mert ha még volt retinám, akkor most biztosan kiégett.
Az egész olyan volt, mintha egy cipzárt húztak volna ki az orrom előtt, a gravitációt a fény pedig könnyűszerrel legyőzte.

*

Hűségesen magamhoz, már nem lepődtem meg azon, hogy illúziókból illúziókba csöppenek. Egyik percben fél lábbal állok a halál küszöbén, aztán a másikban visszadobnak a valóságba. Pontosan, mint egy bumeráng; eldobnak, de én mindig visszatalálok, akarva s akaratlanul. Valójában az összes kiruccanás közül ez volt a legrémesebb. A visszatérés fájdalmasabb volt, mint a testetlen, érzéketlen lebegés, mert most bizony éreztem; tűszúrásokat, tompa nyilalásokat, láthatatlan öklök nyomait. Visszakívántam a végtelen sötétséget.

Ismeretlen léptek zaja visszhangzott a folyosóról. Nem tudom mire számítottam, de a szívem megint őrült tempót diktált, s majdnem kiszúrta a bordáimat. Az ajtó nyílott, és egy számomra ismeretlen szépség, kezében egy pohárral egyensúlyozva lépte át a küszöböt.

Vöröses haja fonatban libegett utána. Fekete spagetti pántos, combközépig érő ruhája kiemelte majdnem fekete íriszét.
Az ágy mellé lépett, mélyen meghajolt, és kezét ökölbe szorítva szíve felé helyezte.
- Ceverlan sa leelena – mosolygott.

*Lábjegyzetek

- Sanry’ leelena nía
jelentése: Bocsáss meg hercegnő.
- Ceverlan sa leelena
jelentése: Tiszteletem(Üdvözletem) hercegnő.