Szorosan az üveghez tapadtam, és meglepődve állapítottam meg, hogy elállt az eső, valamint a fejfájásom is alábbhagyott. Gondolataimba burkolózva kémleltem tovább azt a várost, amit mostantól az otthonomnak mondhatok.
Amikor Londonba költöztem nem számítottam gyökeres változásokra, csak egy új lány voltam, akinek furcsa neve van, és az anyja egy igazi plasztik mama, az apja pedig egy pénzmogul. Világ életemben csendes típus voltam, noha a nevelő szüleim igyekeztek megadni mindent nekem, a drága ajándékok nem űzték el az emlékeim, a lelkem mélyén tátongó űr pedig nem gyógyult be. London annyiban csillapította zsibongó lelkem, hogy imádtam az esőt, itt pedig sosem lehetett tudni mikor kap el egy kisebb zápor. Drága anyukám, Stacey – akit a háta mögött nem neveztem anyámnak – lakberendező módjára, ízlésesen rendezte be szobámat. A falak barna és zöld színben pompáztak, amit egyszerűen imádtam, mert ez a két szín jellemzett engem igazán.
Barna mahagóni hajópadlóm volt, amit egy világoszöld perzsaszőnyeg tett kontrasztosabbá a falakkal. Ágyam pedig egy szintén világoszöld baldachin.
Homlokomat a hűvös erkélyajtónak támasztottam, és figyeltem a házunk mögött elterülő erdőt. Ősz volt. A fák pedig a szél diktálta táncot járták. Olyan volt, mint egy balett iskola, azzal a különbséggel, hogy most a levegő oktatott, és minduntalan ugyanazt a tánclépést ismételtette az ügyetlen táncosokkal: a fákkal.
Nem kellett kilépnem az erkélyre, az erdő jellegzetes szagát minden porcikámba éreztem. A fűszeres gyanta illatát a pézsmával keveredve. Ha behunytam a szemem, és koncentráltam az illat felerősödött, úgy éreztem a fák között állok, és lusta mozgású lombkoronájukat kémlelem. Mindig hatalmas képzelőerővel rendelkeztem, ebből kifolyólag képes voltam bemesélni magamnak olyan dolgokat, amik nem léteztek. Életet töltöttem tárgyakba, növényekbe, de mégis volt valami abban az erdőben, ami hívogatott és erővel ruházott fel, én pedig nem tudtam ellenállni, olyankor már nem gondolkodtam, és a képzelőerőm szárnyra kapott.
Eső kopogására lettem figyelmes. Az ablakon apró cseppek jelentek meg. Megint esett. Vasárnap lévén azt terveztem kipakolom a maradék dobozaim, mert jelenleg szanaszét feküdtek a szoba minden irányába, és tudtommal néhány még a BMW csomagtartójában is volt. A nevelőszüleim három autóval rendelkeztek; egy rózsaszín-szürke lamborghinivel, ami Staceyé, és egy range rover, ami apámé volt, de ő sose vezette, külön bejáratú sofőrje volt. Immáron ebből kikövetkeztetve a BMW nálunk ósdi autónak számított.
A szekrényhez léptem, és valami kevésbé feltűnő ruha után kutakodtam, ami nehéz feladatnak bizonyult. Valójában vásárolni sose jártam, az anyám minden héten hozattatott a legdrágább holmikból egy kupaccal, aminek a felét nem is hordtam. Nem szerettem feltűnősködni, de a ruhák giccsességéről lerítt, hogy mind piszkosul drága, azonban nekem is volt szabad akaratom, és sosem hagytam, hogy Stacey bohócot csináljon belőlem, ezért a rózsaszín és egyéb éles színűeket a gardrób mélyére dobáltam, ahonnan egyetlen egyszer sem vettem elő őket.
A tükörhöz lépve megállapítottam, hogy bőröm árnyalata cseppet sem sötétedett. Az emberek szerint kivételes szépség voltam. Hollófekete hajam hátam közepéig ért, a bőröm a hipóval is versenybe szállhatott volna, a szemeim pedig olyanok voltak, mint egy macskáé, furcsán zöldek. Nem mondom, hogy nem voltam elégedett a külsőmmel, csak egyszerűen idegesített, hogy mint minden másban, ebben is páratlan voltam, mint egy fekete bárány.
Az ezüstözött kilincsre téve kezem kinyitottam szobám ajtaját, ami a második emeleten foglalt helyet. A mellettem lévő vendégszobát üresen is ijesztőnek találtam, ezért a folyosó túloldalán nem szívesen sétálgattam. Szerencsémre csak egy csigalépcső választott el az alsó szinttől. Amikor lépcsőztem mindig óvatosan közlekedtem, ám amikor beköltöztünk egyenesen megrémültem a lépcsősortól, ismervén magam. Valamilyen okból kifolyólag felettébb vonzott a föld mindenirányú megközelítése, vagy ha nem is engem, a testemet biztosan.
Még kilencedikben volt szerencsém átesni a takarítónő felmosó vödrében, aztán száznyolcvan fokos fordulatot véve végiggurultam húsz lépcsőn. Azt hiszem, azt az incidenst a legdurvább eséseim közé sorolhatom, főleg, hogy a fél iskola rajtam nevetett, az ügyeletes kurvoiddal Ninával az élen. Aztán egy lábszárcsonttöréssel, és két hét fekvőgipsszel megúsztam.
Nem tudtam mennyire van lehűlve a levegő, ezért a biztonság kedvéért felhúztam a széldzsekim. Ahhoz, hogy eljussak a garázsig meg kellett kerülnöm a házat. Az elektromos garázsajtóval lévő rövid harc után pedig sikerült végre bejutnom a helyiségbe. A technológia nekem sose kedvezett, ezért a furcsán modern dolgokat kerültem. Jó, oké… ne nézz egy kőkori tinédzsernek, azért néha én is örömmel szörfözök a neten, és nem járok téglafonnal.
Kinyitottam a BMW csomagtartóját és kihalásztam a két maradék Nerina feliratú dobozt. Szerencsémre nem volt kifejezetten nehéznek mondható, ezért könnyen elbántam velük, ám a sarokban megpillantottam egy zsák szemetet, amit biztosan Stacey vágott oda, de ideje már nem volt elsétálni a kukáig.
Tehát két dobozzal és egy zsák szeméttel araszoltam vissza házunk elejére a szemeteshez. Amikor éppen készültem leemelni a szemetes fedelét valami idegen pályát tévesztett jármű belém csapódott, én pedig csak repültem és repültem. A légitársaság radarja valószínűleg egy ismeretlen magánrepülőnek tituált, kizártnak tartom, hogy az a valami ne érzékelte volna röppályámat.
Ilyenkor történik az, hogy a szemeid előtt lepörög az egész életed, és rádöbbensz, hogy mennyi mindent rosszul tettél, a pozitív gondolkodás pedig veled együtt szárnyal, tehát ő is meghal. Mindig foglalkoztatott, hogy milyen meghalni, de most még nem akartam megtudni. Azt mondják, nem érzel semmit és, hogy kövessük a fényt. Kérdem én, akkor is azt mondanák, ha hatvan kilométer per órával közelítenének egy tölgyfa törzse felé, pont úgy, mint én?!
*
Sötétség, majd fény. S a két ellentét közül a világosabb győzött, ezáltal volt némi akaraterőm felfeszíteni ólomsúlyú szemhéjaim. Hol vagyok? Nem. Mozdulni még nem mertem, mert féltem, hogy nem találnám végtagjaim, vagy áttetsző lennék, mint egy szellem. A háttérből monoton pittyegést hallottam, akkor tudatosult bennem, nem haltam meg. Határozottan állapíthatom, hogy feküdtem, az ágyam mellet pedig két idegen.
- Jól vagy? – kérdezte.
Szemeimet forgattam, mire megtaláltam a hang forrását. Megvagy. Egy háromfejű lány. A francba is az átkozott pontokkal, csak egy!
Volt ott még valaki, egy fiú, aki nagyon is hasonlított a szőke lányra, még az arckifejezésük is passzolt. Testvérek.
- Igen – mondtam, majd megpróbáltam feltápászkodni, melynek eredményeképpen forogni kezdett velem a kórterem. – Hol vagyok? – kérdeztem, annak ellenére, hogy tudtam, szükségem volt megerősítésre.
- Kórházban – mondta a fiú, a szívemről pedig az eddig cipelt súly leszakadt. Élek.
- Emlékszel valamire? – kontrázott a szőke lány.
- Kidobtam a szemetet… vagyis csak akartam, aztán már arra lettem figyelmes, hogy repülök.
- Ugye az az alattomos tölgyfa a ludas?
- És némileg mi. Az orvos szerint enyhe agyrázkódásod lehet, a szüleidet már értesítették. – mondta a lány.
Eddig miért nem vettem észre a fejemen díszelgő kötést? Ez rémes…
Émelyítő érzés fogott el, pedig meg sem mozdultam.
- Azt hiszem, rókázni fogok… - nyögtem ki a könyörtelen igazságot, a testvérpár pedig egyszerre rohant ki az ajtón. Én pedig nem tudtam eldönteni menekültek-e, vagy segítségért siettek. Tudtam egyáltalán azon kívül valamit, hogy soha nem hánytam még akkorát, mint akkor, ott?
