harmadik fejezet

Harmadik Fejezet

Szekrényem előtt álltam, és a kódomat próbáltam megfejteni.
54…
32?
62?

Olyannyira ingerült voltam, hogy nemes egyszerűséggel, ököllel belevágtam annak ajtajába. Túlságosan is erősen, mert sikerült egy mély horpadást varázsolnom rá. Mélyen szuggeráltam azt a pontot, mintha változtatna valamin. Nem csupán az ajtó kombinációja idegesített, hanem az elmúlt nap eseményei és az a furcsa álom is.

- ötvennégy hatvanhét – hallottam balomról.
- Életmentő vagy Amaranta – mondtam volna, de barátnőm befogta a számat.
- Ki ne mond! – dühöngött.
- Akkor meg mit mondjak?
- Csak Amy, de azt hittem ezen már túl vagyunk.
- Gőzöm sincs miről beszéltünk a tegnap folyamán – vallottam be és nekitámasztottam a fejemet a behorpadt ajtónak.
- Nem tudom, mi van veled, de majd a tesi órán felébredsz. Futni fogunk – közölte vigyorogva, mintha most nyertem volna meg a lottóötöst.
- Milyen jó nekünk – fintorogtam.
- Mrs. Graham megbetegedett – mondta Amy.
- Honnan tudod?
- Megérzés… - rántotta meg vállát.

*

A focipálya üres térnek bizonyult előttem. Akár, mint egy távoli dimenzió. Nem esett nehezemre elképzelnem a zsibongó drukkereket. Amaranta valóban igazat beszélt. Futni fogunk.

Volt valami, ami aggasztott. Az ég vészjóslóan fekete felhőkkel tellett meg, várva azt a pillanatot mikor szakadhat le a benne felgyülemlő tömeges eső. Furcsa bizsergés futott végig bőrömön.

Amaranta libbent el előttem és kekeckedve belecsípett a könyökömbe. Úgy vigyorgott akár egy hét éves, aki most kapta vissza a homokozó lapátját. Kezdtem megszokni ezt a viselkedést tőle. Mindig úgy éreztem tud valami titokzatosat, amit nem hajlandó megosztani velem. Amyhez fogható emberrel még nem találkoztam és nem is barátkoztam. New Jerseyben hazudtam magamnak egy rakat népszerűnek beállított embert, Stacey úgy tudta rengeteg barátom volt. Olykor eljátszottam különböző programokat; buli meghívásokat. Nem csupán magamnak hazudtam, hanem a környezetemnek is.

Miféle ember vagyok én?

Amy pedig olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. Kívülről egy csodaszép mesekönyv, amit izgalommal teli érzéssel nyitsz ki, de aztán rájössz, hogy a könyv lapjai üresek. Az üres lapok csakis rád vártak, hogy megfejtsd a titkukat. Ám a csodás borító engem is megmosolyogtatott és valóban… most is azt tettem. Mosolyogtam.

- A párokat én választom. A pályát egyszer kell lefutni, értelemszerűen a győztes, aki először ér célba – harsant fel a helyettesítő tanár.
- Az első páros Cassandra Badrick és mondjuk… te ott! – mutatott rám.

Földöntúli öröm a részemről. Gondolhatjátok… Szívből reméltem, hogy megúszhatom a mai órát.
Cassandra, aki mindenben tökéletes, még akkor sem lenne lúzer ha legyőzném.

Sokan összesúgtak, felettem pedig eluralkodott a pánik. Amy bíztatóan mosolygott, aminek hatására nem rohantam el fejvesztve. Cass pedig a lehető legnegédesebb vigyorát küldte felém, na, ettől viszont a gyomrom tartalma bukfencezett.
A felhőkre pillantottam. Tanácstalan voltam.

Nem adhatod fel!

Soha!

Pillanatok alatt a start vonalnál álltunk. Körülöttem emberek és néma csend. Távoli sípszó, majd totális leblokkolás. A bőröm bizsergett, minden porcikám pattanásig feszült, pedig még egy lépést sem tettem. Cassandra elszáguldott mellettem, aztán mintha megértettem volna. Tiszta szívből futottam, nem figyelve teret, s időt. Csupán csak én voltam és a pálya. A szél arcátlanul dolgozott ellenem, hajkoronám alól csak nehezen láttam ki, az iskola logójával ellátott póló pedig nagysága miatt visszafogott, mert úgy lebegett, mint egy vitorla.

Cass és én fej-fej mellett haladtunk, hallottam, amint szedi a levegőt, mint egy tbc-s. Tányérnyi szemekkel meredt, nem számított rám. Győzni akarás volt bennem, a lábaim pedig maguktól vittek, úgy, mint még soha. Cassandra fuldokló lélegzetvétele pedig halkult, alakja távolodott.

Eleredt az eső.

Élveztem, ahogy hűsítőként gördülnek végig arcomon az esőcseppek. Villám hasította ketté az eget, pontosan akkor, amikor célba értem. S hova lett az a rengeteg erő mikor Amarantát használtam mentőövnek? Nem tudom… De azt igen, hogy ha nem fog meg összeesek.

- Nerina, Nerina! – kiáltott Amy. – Én tudtam, hogy győzni fogsz, te különleges vagy.
Éreznem kellett volna a győzelem mámoros ízét, mégsem észleltem annak halvány fuvallatát sem. Hiába futottam, nem lettem más, de ugyanúgy furcsa maradtam. Amy szemében pedig bizonyára ez annyit tett, mint különleges.

- Csaltál! – hallottam mögülem.
Cassandra lihegve, csapzottan haladt felém. Őszintén ijesztően nézett ki, talán önmagában a nyúzottsága nem zavart volna, de a düh elcsúfította arcát.
- Össze-vissza futkostál. Én jobb vagyok nálad! – hadarta.
- Hát Cass most versenytársra akadtál – jelent meg egy barna hajú fiú.

Magas volt, vállai szélesek, napbarnított bőre napfény hiányában is ragyogott. Szemei szürkék voltak, akárcsak két örvény… Újfent Amy volt a védőpajzsom. Én nem akartam belezuhanni azokba az örvényekbe és nem akartam olyan gyenge lenni.
Megszorítottam Amaranta kezét, mire felszisszent. Talán megint túl durva voltam.

- Jó kör volt, új lány! – mondta.
Itt létem alatt megfigyeltem, hogy az emberek többsége szívesebben ejti ki azt a jelzőt, hogy „új lány”, mint inkább a nevem. Pedig Amaranta szerint az egész iskola ismert már az első napon.

Nerina mondj valami értelmeset!

- Öö… köszi.

Nem éppen erre gondoltam.

Cassandra puffogva fordult felé.
- Tudod mit…?! Nem tartunk igényt a társaságodra a menzán! – visított felháborodva, azzal elviharzott.
- Rá se ránts, majd megbékél. Nem nagyon szeret veszíteni. – mondta. – Amúgy Lucas vagyok – nyújtotta kezét, én pedig elfogadtam.
Kirázott a hideg, ahogy a bőre az enyémhez ért. Nem számított gyakori reakciónak nálam, egy fiú se hozott még zavarba. Bár nem is volt sokhoz közöm…
- Nerina Morgan.
- Igen tudom – mosolygott.

Ebben az iskolában mindenki jobban ismer, mint te saját magadat!

Van benne némi igazság…

- Jöttök a délutáni meccsre?
Már éppen készültem volna rávágni, hogy persze, amikor Amy rátaposott a lábamra és helyettem ő válaszolt.
- Nerina nem ér rá, nekünk fontos dolgunk van.
Legalább annyira meglepetten néztem Amyt mint Lucas. El nem tudtam képzelni mi az az igazán fontos dolog.
- Igaz, Nerina? – kérdezte.
- Igen.
- Hát jó, akkor egy másik alkalommal?
- Minden bizonnyal – feleltem Amaranta helyett, mielőtt megint valamit kitalál.
- Akkor… sziasztok.
Amint Lucas eltűnt Amyre kiabáltam.
- Megőrültél?
- Nem. Jobb dolgunk is van, mint ezzel a bájgúnárral csevegni. A helyedben inkább magammal foglalkoznék.
Hideg zuhanyként ért megjegyzése. Nem volt időm átgondolni, vagy egyáltalán felszólalnom saját védelmemre. Amaranta ugyanúgy távozott, mint Cassandra. Megint egyedül voltam.

*

Átkozottul utáltam tanácstalannak lenni. Amy se földrajzon se matekon nem szólt hozzám, sőt mi több el is költözött mellőlem. Gyerekesnek tartottam ezt a viselkedést és némileg igazságtalannak is. Bűntudatom volt, mégsem tudtam miért.

- A helyedben inkább magammal foglalkoznék.

Kétszer negyvenöt percen keresztül rágtam magam azon mi mondanivalója volt ezzel. Bármennyire is erőlködtem nem jöttem rá.

Bátran állíthatom, hogy a művészettörténelem óra volt a legunalmasabb tantárgy az összes közül. Most is a ceruzámat rágcsáltam és az ablakon kívüli tájat bámultam. Az ég meglepően kitisztult, de az eső illata még mindig a levegőbe terjengett. Tökéletes rálátásom volt a park fáira, s közülük, melyeknek lombkoronáján ritkábbak voltak az elszáradt levelek, belátást biztosított az arra járó emberekre.

A füzetemre tekintettem és elemezni kezdtem azt a furcsa szimbólumot, amit rajzoltam. Egy parányi részletéről se tudtam elmondani mit ábrázol, csupán csak úgy jött…
Némi sikertelen próbálkozás után újra a park fái közé tereltem a tekintetem. Az agyonrágcsált ceruza továbbra is a számba volt, de eszembe se jutott ráharapni, mert bizonyára már nem lenne nyelvem.

- Nem. – mondtam ki hangosan.
Amikor kinyitottam a szemem még mindig ott állt.
- Ms. Morgan hozzászólna a témához?
- Nem, én csak...

Te mit csak?

Valószínűleg a tanár láthatta ijedt képemet, mert nem várt tőlem választ, folytatta unalmas mondókáját. Képtelen voltam nem arra koncentrálni, amit láttam, azaz még mindig látok.

Szőke haját meg-meglengette a lágy szél, felsőteste fedetlen volt, csupán egy bőr nyaklánc díszítette. Még innen fentről is látszott tökéletessége.
Torkomban gigászi méretű gombóc nőtt, úgy éreztem a terem egyre kisebb lesz.

Vajon mennyi az esélye annak, hogy amit látok nem csupán egy újabb álom?