Már régen nem gondolkoztam racionálisan. Néha talán megfordult a fejemben, hogy most végre más lehetek. Sosem lógtam a suliból, most pedig mintha teljesen normális lenne, nem foglalkozva semmivel, és senkivel se, átrohantam az osztályon, és kivágódtam az ajtón. A tanár figyelmeztető hangját sem hallottam, mert már rég másra koncentráltam.
Mindig mások eszményét követtem, most pedig egyenesen repdestem attól, hogy lehetek én is egy kicsit rossz, aztán még ott volt az okozat is, mert ugye:
„Nincs ok okozat nélkül”
Jelen esetben az a fiú volt az okozat, és továbbra is feszültté tett, hogy nem tudom magát az okot.
Az udvarra futottam, egyenesen oda ahol állnia kellett volna. A szívem a fülemben dobolt, ahogy az utolsó akadályt; a falat is elhagytam, így már igencsak jól láttam a semmit…
Belül tompa ürességet éreztem.
Reszkető végtagokkal sétáltam közelebb, mintha csak meg akarnék győződni valóban nincs-e ott senki se. Márpedig egy árva lélek se volt.
- Gyáva! – kiáltottam a messzeségbe, de választ nem kaptam.
Soha nem fordult még elő, hogy ilyen könnyen megérezzem a figyelő tekinteteket, most pedig irreálisan gyorsan kaptam a fejem az ismeretlen irányába.
Ragyogó, világító fehérség, tündöklő szépség, egy ismerős ismeretlen…
Képzelődsz…
Nem, ez a valóság Nerina, én vagyok: Amaranta.
A hang távoli volt, akár az éj csillagai.
Még!
Akartam újra hallani azt a földöntúli dallamot, amely megdelejezve vonta magára figyelmemet. Mintha valóban nem volnék magamnál.
Ha az volnál most azt mondanád:
„- Ki ne mondd! Csak Amy…”
Küldhet valaki szívből szóló mosolyt, amely a te szíved is átmelegíti?
Nem mosolygott én pedig szégyelltem, amiért olyan könnyen átadtam magam annak a furcsa erőnek. Tömény dominanciája az őrületbe kergetett.
A halandók elméje nem olyan bonyolult, mint ahogy állítják, azt látják, amit mi akarunk, hogy számukra világosodjék.
Pillekönnyű léptekkel haladt felém. Fehéren fénylő ruhájának szegélye bokáját cirógatta a lágy szélben. El innen, az volt az első gondolatom, ám közel sem voltam ura testemnek. A fejem akarta, a szívem nem. Nem mozdultam.
Bízz bennem gyermekem!
Megráztam fejem, de a márványszobor szépség - aki határozottan Amy idősebb énje lehetett - ujjbegyével érintette homlokomat.
Emlékek százai, s csak úgy pörögtek megállíthatatlanul. Fájdalmasak és szeretettel teliek, olyanok, amiket már rég elfelejtettem.
„ Apró fehér pelyhek hullottak az égből. Egy sereg pirinyó kölyök bukdácsolt a térdig érő hóba, élvezve a telet. Ám ő mégis más volt, rikító piros kabátja olyannyira nagynak tűnt, hogy kétszer is megtölthette volna vézna testével.
- Héj Nina… - azzal röpült is felé egy méretes hógolyó, majd még kettő és egyre több.
Kibillent egyensúlyából, arccal a hóba zuhant.
- A nevem Nerina és nem Nina! – mászott ki a hókupac alól, izzó tekintettel gyúrta ő is fegyverét.
A gondosan összegyúrt hógolyó mégsem engedelmeskedett, természetellenesen vált vízzé a kislány tenyerében.”
Akár egy örvény; visszaszippantott a valóságba, s rá kellett jönnöm, hogy arcomon kövér könnycseppek szállingóznak.
Tehát ilyen sírni…
Több éve, hogy egyetlen könnycseppet se ejtettem, és valóban furcsa volt újra átérezni.
- Miért… - próbálkoztam visszanyerni elveszett hangomat – Miért mutattad ezt nekem? – kérdeztem.
- Nincsenek véletlenek. Az erő birtoklása felelősséggel jár, te már többször is megtapasztaltad, mégis egyszerűen átlépsz mindegyik jelenségen, és úgy teszel mintha nem történt volna semmi sem. Az álmot én mutattam neked.
Megráztam fejemet.
- Nem az én dolgom a felügyeleted, a kiválasztottak nem hozzánk tartoznak. Ezért kérlek, add fel a makacsságod. Ma valóra válik az álom, amit mutattam neked, te pedig légy jó, és menj vele!
Harsányan felkacagtam.
- Nem hiszek neked – feleltem.
Hittem, hogy álmodok, aztán majdcsak felébredek, és virulok egy jót az egészen, de az ébredés sokkal lassabb volt, mint azt hittem.
- Ez a világ nem biztonságos számodra – jelentette ki. Alakja távolodni kezdett, míg nem vált egy izzó gömbbé, ami egyszerűen eltűnt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése