második fejezet

Második Fejezet

Sajnos a Szerda nem váratatta magát, és hamar eljött. Az orvosom igencsak vonakodva engedett el első iskolai napomra. Azt mondta nem látott még embert, aki ilyen hamar kilábalt volna egy kiadós agyrázkódásból. Sok mindent megéltem már, de most először fordult elő velem, hogy egy kerékpár így kimozdítson álló helyzetemből, következményeként nekiinvitálva egy fának. Staceyben az utóbbi két nap alatt pedig feltámadt bujdosó anyai ösztöne. A nap minden percében körülöttem legyeskedett, és azt leste, mikor esek össze ott helyben. Amikor pedig leteremtettem, fülét – farkát behúzva elvonult, de továbbra is rajtam tartotta perzselő tekintetét.

Késésben voltam. Megint. A piros busz sziluettjét már messziről láttam, a megállóban toporgó emberek tömege pedig még inkább futásra ösztökélt. Nem láttam esélyt arra, hogy elérjem, de egy próbát megért.
Futni kezdtem. Nem voltam sose futóbajnok, de most túlságosan lassúnak éreztem magam. Mintha lebegnék. Végtagjaimba fájdalom hasított belé, a torkom kiszáradt, a légzés pedig nehezemre esett, úgy éreztem vasmarokkal fojtogat valami láthatatlan erő.

Az orrom előtt kavart fel a szél egy kupac száraz, színes falevelet, szemem pedig megtelt annak apró hordalékával, sós könnyeimet előcsalogatva. Sűrű pislantások közepette összeszorítottam szemhéjamat, és mire egyáltalán az égető érzés alábbhagyott a busznak nyoma veszett.

A percek tovaszálltak, úgy, hogy közben nem vettem észre. Ott álltam egyedül, mintha mi sem történt volna. Akár hihettem volna, hogy meg sem érkezett a jármű, de az embereket csak nem képzelhettem oda. Maga a gondolat is fellúdbőrözte mindenemet.

De Én láttam!

Előfordult már veletek, hogy túlzottan élethűre sikeredett egy-egy álmotok, aztán, amikor felébredtetek, rá kellett döbbennetek, hogy mindez nem a valóság, hanem annak tébolyult tükörképe? Határozottan a kezembe csíptem, mintegy megbéklyózva azt a teóriát, miszerint álmodom. Nem álmodtam.

De mivel magyarázhatom, hogy a busz irreálisan gyorsan eltűnt a szemem elől? Mindez mellett volt ott még valami, ami nem hagyott nyugtot. A Chanel karórám mutatója vad táncot járt, a perceket jelző nyíl pedig csak pörgött megállíthatatlanul. Megdelejezve követtem tébolyultságát.
Körmöm hegyével megpöcköltem, némi javulást várva. A ketyere mutatója továbbra is csak forgott. Aztán egyszer csak hirtelen megtorpant.

Értelmetlenül meredtem az üveglap mögé rejtett számokra. Megráztam fejemet. Ideje volt felismernem, már-már kritikus a helyzet, kezdem elveszteni az eszem.

*

Azt hittem, a metrózás kellő nyugalommal fog eltölteni, de az első megálló előtt kikészültem. Fejemben szöget ütött az átlagemberek és az üzletemberek közötti különbség. A táskás, munkamániás alakok megbabonázva olvasták a napilap mai kiadványát. Olykor a kihajtogatott újság két ülőhelyet is elfoglalt, ezeket az embereket pedig valamilyen oknál fogva elkerülték többi társai.

Senkinek nem jutott volna eszébe cirkuszt csapni a helyért, inkább ácsorogtak. Az átlagember pedig apró gyermeke fegyelmezésével bajlódott (a jobbik esetben). Volt, aki meg se próbálta csitítani gyermeke zokogó, hisztérikus hangját, csak mélyen bámult egy pontot, közben pedig megszűnt számára a világ. Talán éppen a bevásárló listáján gondolkozott, vagy rejtett félelmeit hagyta eluralkodni magán, miközben a felszínen teljes nyugalmat színlelt.

Mégis volt valami közös a két csoport között. Mindnyájan rabszolgái voltak valaminek, zombi módjára járták a világot, s közben elfelejtettek élni.

Én soha nem kívánok ilyen lenni. Szabadságot igénylek, és egyedüllétet, messze elkerülve a monoton elveket, mások eszményeit fényévekre tudva magamtól.
Egyszer ugye fel fognak ébredni ezek az emberek?

Mindig csendben osztogattam tanácsaim, elhitettem magammal, hogy mindez más javára szolgálhat, de aztán rájöttem, ők nem hallhatják a gondolataim, ezzel pedig csak önmagam hergelem. Valamiért sosem tudtam a pozitív dolgokra gondolni, mindenben megtaláltam a negatív elveket, megpróbáltam bevarrni azt az apró fekete lyukat, de sosem tanultam meg helyesen elvégezni minden mozdulatot, sem energiám, sem segítségem nem volt.
Hát ki vagyok én, hogy az emberiség által keletkezett krátert szakértelemmel eltüntessem?

*

Húszpercnyi metrózás után végre elértem célpontomhoz. A St. Lionels gimi egy téglaépítmény volt, amit már jó ideje nem építhettek újra. Kopott falai és ablakai egy börtönéhez hasonlítottak. Az uniformis nem volt kötelező, ezért nem mondhattam, hogy az egyenruhás diákok passzolnak az épülethez. Az egyedüli dolog, ami elűzte az épület ridegségét, a diákok jelenléte volt. Az emberek rétegződése azonnal szemet szúrt. Leginkább a rocker hajlamúak meresztették rám szemeiket. Valahogy számítottam rá, tény és való, talpig feketében voltam.

Szememet fekete szemceruzával húztam ki, hajamat pedig kibontva engedtem vállamra, de azt hiszem a magas sarkúval már kiestem a „rocker vagyok” címszó alól. Tudtam, hogy igazán sápadtnak tűnök feketében, de szerettem a feketét.

Az ismeretlen diákok között sétálni olyan volt, mint egy csapat hiéna előtt nyers marhahúst lebegtetni.
Én is friss voltam, mint az a hús, amit a hiénák pár másodperc alatt eltűntettek a föld felszínéről. Azon gondolkoztam vajon feltűnne-e valakinek, ha Nerina Morgan eltűnne? A válasz egyszerű: nem.
Stacey minden bizonnyal ejtene pár mű könnyet, aztán bánatában szolárium bérletével kihasználná a luxusszolgáltatásokat. Matt pedig annyit mondana;
- Szegény! – azzal visszafordulna az iratok fölé.

Nem voltam idegeskedő típus, megtanultam kezelni a problémáimat, a St. Lionels gimi pedig egy újabb pont volt azon a listán, amit kezelnem kellett. Cél az elvegyülés. Azt viszont tudni kell, elvegyülni csak akkor lehet, ha eléggé semleges, jelentéktelen személy vagy. Ezzel nem lesz gondom, világ életemben egyedül boldogultam.
Akkor most mégis miért van gyomorgörcsöm?

Tolongva ugyan, de sikerült bejutnom a portára. Szükségem volt némi útbaigazításra és legfőképpen az órarendemre.
- Elnézést - szóltam a telefonon lógó nőnek, de az mintha meg se hallotta volna. Miután pedig végig hallgattam, hogy milyen aranyos Daniel. Újból szóltam.

- A nevem Nerina Morgan és…
- Várj egy percet, valami csitri van itt, agyamra megy a mai fiatalság.

Csitri? Nem értettem mivel érdemeltem ki ezt a hangnemet. Hát miért fizetik ezt a nőszemélyt? Méregtől vöröslő fejjel készültem volna visszavágni valami csípőset, de cselekedetével félbeszakított, én pedig visszanyeltem feltörekvő gondolataim kifejtését.

Szememmel követtem a nő mozdulatsorát, miközben egy halom akta landolt az asztalon, különböző diákok neveivel.
Utáltam késni. Márpedig ha ezen a nőszemélyen múlott volna könnyűszerrel lekéstem volna az első órámat, és ha nem dobta volna elém a mappákat, hogy megkeressem a sajátomat, valószínűleg éppen most cibálnám a telefon zsinórját, miközben a portás sipítozva szórta volna rám átkait, aztán rontást tett volna rám, hogy soha többé ne vehessek akciós Prada cipőt.

Méregetni kezdtem az órarendem. Örömittasan állapítottam meg, hogy történelem órám lesz az első. Szerettem a törit, azon kevesek egyike volt, ami lekötött, de az órarenden csak az osztály száma volt leírva, nem tudtam, hogyan fogok oda találni, egy térképet igazán szívesen elfogadtam volna.

- Meg tudnád mondani, hogy merre találom a százhatos termet? – kérdeztem.
Hogy is hihettem, hogy kapok választ…

Az említett levágta a vezetékes telefont és összevont, összekuszált szemöldökkel meredt rám. Ekkor láttam meg túlságosan fiatalos vonásait, és maximum alig három évvel többet saccoltam az ő javára. Szőke volt és vékony, körmeivel – tudjátok olyan hosszú manikűrözött karmokkal, amit a szomszédunk macskája is megirigyelt volna – dobolt az asztal lapján. Azt kívántam bárcsak lenne benne valami hiba, ami általában a mű lányokból hiányzik, mondjuk egy gigászi méretű anyajegy a szája mellett, amit, ha meglátok, egy hátraarc után elmenekülök. Nem volt más, ami ijesztőbb lett volna flegmaságán kívül.

- Mondd, édes, úgy nézek ki, mint egy nyomorult GPS?!
- Szerencsés lennél, ha az volnál, mert nélküle tutira a mosdóba se találsz ki, édes – válaszoltam, persze csak magamba.
Ugyanazzal a gúnyos, megvető pillantással jutalmaztam és megléptem azt a bazi nagy hátraarcot (végre).

Csupán csak egy ajtó választott el a százhatos terem embereitől. A márványlépcsők mögöttem pedig egyenesen hívogatóak voltak. Egyszerűbb lett volna menekülni, mégsem tettem. Harmadszori próbakopogás után megremegett a kezem, ezáltal reményveszett, félénk koppintások születtek. Nem volt mit tenni, átléptem a varázsküszöböt, ahol aztán úgy éreztem magam, mint fegyvertelen katona a csatamezőn. Emlékeztek, hogy azt mondtam, nem vagyok idegeskedő típus? Oké, bevallom, talán egy kicsit túloztam, most is ideges voltam.

Testemben tömény adrenalin áradt szét, fülemben szívemnek vad iramú vágtája háttérmuzsikaként hatott. A tenyerem izzad, én pedig úgy gyűrögettem, mintha a legegyszerűbb selyem lenne a világon.

- Jó napot! – köszöntem illedelmesen.
- Ms. Morgan… örülünk, hogy megtisztel a jelenlétével minket. A történelem óra már tíz perce elkezdődött, remélem a jövőben nem fog késni az óráimról. Addig is üljön le Ms. Burrage mellé.
- Nem fordul elő többet, tanár úr – válaszoltam, de továbbra is meghökkenten figyeltem az ipsére. Alacsony volt és kopasz, nem tudtam elképzelni, hogy társulhatott ilyen pukkancs testhez ekkora ellentmondást nem tűrő hang.

A hátsó sorból egy göndör hajú lány integetett felém. El sem hiszitek mennyire megörültem, hogy nem kerültem a vizslató szemek középpontjába.

- Szia, új lány – mosolygott az újdonsült padtársam.
- Szia – köszöntem vissza.

Felakasztottam a táskámat, és levágódtam a székre. Vajon miért nem lepődtem meg azon, ami akkor történt? Fogalmam sincs. De aznap nem tündökölt szerencsém fénye.

A szék lába elvált az ülőrészétől, és rövidesen a földön kötöttem ki. Az arcom színe olyan lehetett, mint az a rák, amit még Júniusban ettünk Staceyvel abban a francia étteremben – ami Stacey szerint menő – a nevének pedig semmi értelme, de a lényeg, ha megpróbálod kimondani, beletörik a nyelved.