Díj megintcsak... ^^

1., Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2., Tedd ki a logót a blogodra!
3., Írj magadról 7 dolgot!
4., Add tovább 7 embernek(ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5., Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

1. Köszönöm Agnyesznak és zora kilbonenak, jól esik, hogy gondoltatok rám! :)
2. Természetesen...
3.
- eléggé pesszimista vagyok, igénylem a pozitív megerősítéseket
- szeretek futni; 2 ezüst és egy arany érmem van, amit mezei futóversenyeken gyűjtöttem be
- gyakran hintázok (imádom^^), mert megnyugtat és ihletet ad a regényemhez :$
- imádok grafikázni :D
- csak a lila és a rózsaszín :'D
- imádok olvasni és írni
- félreértések elkerülése miatt... 16 vagyok

4.
Darolyn http://darolyn-hawks.blogspot.com/
Paris http://sohatobb.blogspot.com/
zsófi és Gianna http://iwasbornforyou.blogspot.com/
Dark Angel http://moonlight-darkangel.blogspot.com/

5. Oké ^^

ez még az előző fejezethez megy

Bocsika, hogy ilyen rövid, de ez még a harmadik fejezet folytatása, vasárnap folyamán elképzelhető, hogy a negyediket is felteszem. :)

Már régen nem gondolkoztam racionálisan. Néha talán megfordult a fejemben, hogy most végre más lehetek. Sosem lógtam a suliból, most pedig mintha teljesen normális lenne, nem foglalkozva semmivel, és senkivel se, átrohantam az osztályon, és kivágódtam az ajtón. A tanár figyelmeztető hangját sem hallottam, mert már rég másra koncentráltam.

Mindig mások eszményét követtem, most pedig egyenesen repdestem attól, hogy lehetek én is egy kicsit rossz, aztán még ott volt az okozat is, mert ugye:

„Nincs ok okozat nélkül”

Jelen esetben az a fiú volt az okozat, és továbbra is feszültté tett, hogy nem tudom magát az okot.

Az udvarra futottam, egyenesen oda ahol állnia kellett volna. A szívem a fülemben dobolt, ahogy az utolsó akadályt; a falat is elhagytam, így már igencsak jól láttam a semmit…

Belül tompa ürességet éreztem.

Reszkető végtagokkal sétáltam közelebb, mintha csak meg akarnék győződni valóban nincs-e ott senki se. Márpedig egy árva lélek se volt.

- Gyáva! – kiáltottam a messzeségbe, de választ nem kaptam.

Soha nem fordult még elő, hogy ilyen könnyen megérezzem a figyelő tekinteteket, most pedig irreálisan gyorsan kaptam a fejem az ismeretlen irányába.

Ragyogó, világító fehérség, tündöklő szépség, egy ismerős ismeretlen…

Képzelődsz…

Nem, ez a valóság Nerina, én vagyok: Amaranta.

A hang távoli volt, akár az éj csillagai.

Még!

Akartam újra hallani azt a földöntúli dallamot, amely megdelejezve vonta magára figyelmemet. Mintha valóban nem volnék magamnál.

Ha az volnál most azt mondanád:
„- Ki ne mondd! Csak Amy…”

Küldhet valaki szívből szóló mosolyt, amely a te szíved is átmelegíti?

Nem mosolygott én pedig szégyelltem, amiért olyan könnyen átadtam magam annak a furcsa erőnek. Tömény dominanciája az őrületbe kergetett.

A halandók elméje nem olyan bonyolult, mint ahogy állítják, azt látják, amit mi akarunk, hogy számukra világosodjék.

Pillekönnyű léptekkel haladt felém. Fehéren fénylő ruhájának szegélye bokáját cirógatta a lágy szélben. El innen, az volt az első gondolatom, ám közel sem voltam ura testemnek. A fejem akarta, a szívem nem. Nem mozdultam.

Bízz bennem gyermekem!

Megráztam fejem, de a márványszobor szépség - aki határozottan Amy idősebb énje lehetett - ujjbegyével érintette homlokomat.

Emlékek százai, s csak úgy pörögtek megállíthatatlanul. Fájdalmasak és szeretettel teliek, olyanok, amiket már rég elfelejtettem.

„ Apró fehér pelyhek hullottak az égből. Egy sereg pirinyó kölyök bukdácsolt a térdig érő hóba, élvezve a telet. Ám ő mégis más volt, rikító piros kabátja olyannyira nagynak tűnt, hogy kétszer is megtölthette volna vézna testével.
- Héj Nina… - azzal röpült is felé egy méretes hógolyó, majd még kettő és egyre több.
Kibillent egyensúlyából, arccal a hóba zuhant.
- A nevem Nerina és nem Nina! – mászott ki a hókupac alól, izzó tekintettel gyúrta ő is fegyverét.
A gondosan összegyúrt hógolyó mégsem engedelmeskedett, természetellenesen vált vízzé a kislány tenyerében.”

Akár egy örvény; visszaszippantott a valóságba, s rá kellett jönnöm, hogy arcomon kövér könnycseppek szállingóznak.
Tehát ilyen sírni…
Több éve, hogy egyetlen könnycseppet se ejtettem, és valóban furcsa volt újra átérezni.
- Miért… - próbálkoztam visszanyerni elveszett hangomat – Miért mutattad ezt nekem? – kérdeztem.
- Nincsenek véletlenek. Az erő birtoklása felelősséggel jár, te már többször is megtapasztaltad, mégis egyszerűen átlépsz mindegyik jelenségen, és úgy teszel mintha nem történt volna semmi sem. Az álmot én mutattam neked.

Megráztam fejemet.

- Nem az én dolgom a felügyeleted, a kiválasztottak nem hozzánk tartoznak. Ezért kérlek, add fel a makacsságod. Ma valóra válik az álom, amit mutattam neked, te pedig légy jó, és menj vele!

Harsányan felkacagtam.

- Nem hiszek neked – feleltem.
Hittem, hogy álmodok, aztán majdcsak felébredek, és virulok egy jót az egészen, de az ébredés sokkal lassabb volt, mint azt hittem.
- Ez a világ nem biztonságos számodra – jelentette ki. Alakja távolodni kezdett, míg nem vált egy izzó gömbbé, ami egyszerűen eltűnt.

videó:)

Nos hát a videót elméletileg én készítettem,de Tyna segített a végét megpiszkálni, mert a zenével apró gondjaim akadtak. Köszönet érte Tyna!;)

Megint egy díj :)

A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül,
2)a logót kirakom a blogomba,
3)a szabályzatot kirakom a blogomba,
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet,
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba,
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba,
7)betartom a szabályokat.

Tyna volt olyan rendes és gondolt rám, ezért újabb díjat tudhatok a magaménak.:)
Köszönöm szépen Tyna!
Tyna történetét itt olvashatjátok: http://www.tyna-olvasnijo.blogspot.com/

...és most 6 személyt kéne megneveznem,ugyebár*-*

Tyna, akitől a díjat kaptam, de nem bírtam ki, hogy ne küldjek neki én is...
Bátran állíthatom, hogy története, kedvenceim listájának élvonalában áll.
http://tyna-olvsnijo.blogspot.com/

Paris, aki imádja a nutellás palacsintát(akárcsak én) xD, mellette pedig remek író.:)
http://sohatobb.blogspot.com/

diana, kinek története olyannyira lekötött, hogy a történelem könyvemet inkább a szoba túlsó sarkába dobtam és az ő művét olvastam.
http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/

Agnyesz, akihez mindig szívesen feljárok egy-egy általa "depressziós" jelzővel ellátott rövid kis szösszenet elolvasására.
http://sensory-stories.blogspot.com/

Dark Angel, akinél csak most vettem észre, hogy a Sárkány Szívek a kedvencei között csücsül. xD
http://moonlight-darkangel.blogspot.com/

Darolyn Hawks, aki remélem jó tanácsadónak bizonyul(kommentár írási problémák x] )
http://darolyn-hawks.blogspot.com/

Teszt

NIKEJA

Név:Nikeja
Becenév:Nixi, Nikeja
Lakhely: Magyarország
Születési hely:Szekszárd
Magasság:174 cm /igen tudom...gólya xD/
Névnap: Szeptember 10.
Foglalkozás:Tanuló -.-'
Testvérek:az nincsen
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: magyar, angol, német és egy ici-picit svédül :D
Gyűjtemény: film, könyv és rengeteg hannah montana cucc( nem röhög! xD)
Cipőméret: 38,5
Kedvencek: lovak minden mennyiségben és az az idióta 'kuszáldösszeavégtagjaidat' tánc; azaz a tecktonik :D
Hobbi: írás, olvasás, fényképezés*-*,lovaglás
Álom: álltalában vannak:D
Szerencseszám: 13
Szeretnék találkozni: az édesapámmal, mert már 4 hónapja nem láttam :)
Háziállatok: egy idióta német juhász akit - ki hitte volna - Rexnek hívnak és két folyton lustálkodó,nyávogó szőrpamacs

ui:Köszi Tyna!:D

harmadik fejezet

Harmadik Fejezet

Szekrényem előtt álltam, és a kódomat próbáltam megfejteni.
54…
32?
62?

Olyannyira ingerült voltam, hogy nemes egyszerűséggel, ököllel belevágtam annak ajtajába. Túlságosan is erősen, mert sikerült egy mély horpadást varázsolnom rá. Mélyen szuggeráltam azt a pontot, mintha változtatna valamin. Nem csupán az ajtó kombinációja idegesített, hanem az elmúlt nap eseményei és az a furcsa álom is.

- ötvennégy hatvanhét – hallottam balomról.
- Életmentő vagy Amaranta – mondtam volna, de barátnőm befogta a számat.
- Ki ne mond! – dühöngött.
- Akkor meg mit mondjak?
- Csak Amy, de azt hittem ezen már túl vagyunk.
- Gőzöm sincs miről beszéltünk a tegnap folyamán – vallottam be és nekitámasztottam a fejemet a behorpadt ajtónak.
- Nem tudom, mi van veled, de majd a tesi órán felébredsz. Futni fogunk – közölte vigyorogva, mintha most nyertem volna meg a lottóötöst.
- Milyen jó nekünk – fintorogtam.
- Mrs. Graham megbetegedett – mondta Amy.
- Honnan tudod?
- Megérzés… - rántotta meg vállát.

*

A focipálya üres térnek bizonyult előttem. Akár, mint egy távoli dimenzió. Nem esett nehezemre elképzelnem a zsibongó drukkereket. Amaranta valóban igazat beszélt. Futni fogunk.

Volt valami, ami aggasztott. Az ég vészjóslóan fekete felhőkkel tellett meg, várva azt a pillanatot mikor szakadhat le a benne felgyülemlő tömeges eső. Furcsa bizsergés futott végig bőrömön.

Amaranta libbent el előttem és kekeckedve belecsípett a könyökömbe. Úgy vigyorgott akár egy hét éves, aki most kapta vissza a homokozó lapátját. Kezdtem megszokni ezt a viselkedést tőle. Mindig úgy éreztem tud valami titokzatosat, amit nem hajlandó megosztani velem. Amyhez fogható emberrel még nem találkoztam és nem is barátkoztam. New Jerseyben hazudtam magamnak egy rakat népszerűnek beállított embert, Stacey úgy tudta rengeteg barátom volt. Olykor eljátszottam különböző programokat; buli meghívásokat. Nem csupán magamnak hazudtam, hanem a környezetemnek is.

Miféle ember vagyok én?

Amy pedig olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. Kívülről egy csodaszép mesekönyv, amit izgalommal teli érzéssel nyitsz ki, de aztán rájössz, hogy a könyv lapjai üresek. Az üres lapok csakis rád vártak, hogy megfejtsd a titkukat. Ám a csodás borító engem is megmosolyogtatott és valóban… most is azt tettem. Mosolyogtam.

- A párokat én választom. A pályát egyszer kell lefutni, értelemszerűen a győztes, aki először ér célba – harsant fel a helyettesítő tanár.
- Az első páros Cassandra Badrick és mondjuk… te ott! – mutatott rám.

Földöntúli öröm a részemről. Gondolhatjátok… Szívből reméltem, hogy megúszhatom a mai órát.
Cassandra, aki mindenben tökéletes, még akkor sem lenne lúzer ha legyőzném.

Sokan összesúgtak, felettem pedig eluralkodott a pánik. Amy bíztatóan mosolygott, aminek hatására nem rohantam el fejvesztve. Cass pedig a lehető legnegédesebb vigyorát küldte felém, na, ettől viszont a gyomrom tartalma bukfencezett.
A felhőkre pillantottam. Tanácstalan voltam.

Nem adhatod fel!

Soha!

Pillanatok alatt a start vonalnál álltunk. Körülöttem emberek és néma csend. Távoli sípszó, majd totális leblokkolás. A bőröm bizsergett, minden porcikám pattanásig feszült, pedig még egy lépést sem tettem. Cassandra elszáguldott mellettem, aztán mintha megértettem volna. Tiszta szívből futottam, nem figyelve teret, s időt. Csupán csak én voltam és a pálya. A szél arcátlanul dolgozott ellenem, hajkoronám alól csak nehezen láttam ki, az iskola logójával ellátott póló pedig nagysága miatt visszafogott, mert úgy lebegett, mint egy vitorla.

Cass és én fej-fej mellett haladtunk, hallottam, amint szedi a levegőt, mint egy tbc-s. Tányérnyi szemekkel meredt, nem számított rám. Győzni akarás volt bennem, a lábaim pedig maguktól vittek, úgy, mint még soha. Cassandra fuldokló lélegzetvétele pedig halkult, alakja távolodott.

Eleredt az eső.

Élveztem, ahogy hűsítőként gördülnek végig arcomon az esőcseppek. Villám hasította ketté az eget, pontosan akkor, amikor célba értem. S hova lett az a rengeteg erő mikor Amarantát használtam mentőövnek? Nem tudom… De azt igen, hogy ha nem fog meg összeesek.

- Nerina, Nerina! – kiáltott Amy. – Én tudtam, hogy győzni fogsz, te különleges vagy.
Éreznem kellett volna a győzelem mámoros ízét, mégsem észleltem annak halvány fuvallatát sem. Hiába futottam, nem lettem más, de ugyanúgy furcsa maradtam. Amy szemében pedig bizonyára ez annyit tett, mint különleges.

- Csaltál! – hallottam mögülem.
Cassandra lihegve, csapzottan haladt felém. Őszintén ijesztően nézett ki, talán önmagában a nyúzottsága nem zavart volna, de a düh elcsúfította arcát.
- Össze-vissza futkostál. Én jobb vagyok nálad! – hadarta.
- Hát Cass most versenytársra akadtál – jelent meg egy barna hajú fiú.

Magas volt, vállai szélesek, napbarnított bőre napfény hiányában is ragyogott. Szemei szürkék voltak, akárcsak két örvény… Újfent Amy volt a védőpajzsom. Én nem akartam belezuhanni azokba az örvényekbe és nem akartam olyan gyenge lenni.
Megszorítottam Amaranta kezét, mire felszisszent. Talán megint túl durva voltam.

- Jó kör volt, új lány! – mondta.
Itt létem alatt megfigyeltem, hogy az emberek többsége szívesebben ejti ki azt a jelzőt, hogy „új lány”, mint inkább a nevem. Pedig Amaranta szerint az egész iskola ismert már az első napon.

Nerina mondj valami értelmeset!

- Öö… köszi.

Nem éppen erre gondoltam.

Cassandra puffogva fordult felé.
- Tudod mit…?! Nem tartunk igényt a társaságodra a menzán! – visított felháborodva, azzal elviharzott.
- Rá se ránts, majd megbékél. Nem nagyon szeret veszíteni. – mondta. – Amúgy Lucas vagyok – nyújtotta kezét, én pedig elfogadtam.
Kirázott a hideg, ahogy a bőre az enyémhez ért. Nem számított gyakori reakciónak nálam, egy fiú se hozott még zavarba. Bár nem is volt sokhoz közöm…
- Nerina Morgan.
- Igen tudom – mosolygott.

Ebben az iskolában mindenki jobban ismer, mint te saját magadat!

Van benne némi igazság…

- Jöttök a délutáni meccsre?
Már éppen készültem volna rávágni, hogy persze, amikor Amy rátaposott a lábamra és helyettem ő válaszolt.
- Nerina nem ér rá, nekünk fontos dolgunk van.
Legalább annyira meglepetten néztem Amyt mint Lucas. El nem tudtam képzelni mi az az igazán fontos dolog.
- Igaz, Nerina? – kérdezte.
- Igen.
- Hát jó, akkor egy másik alkalommal?
- Minden bizonnyal – feleltem Amaranta helyett, mielőtt megint valamit kitalál.
- Akkor… sziasztok.
Amint Lucas eltűnt Amyre kiabáltam.
- Megőrültél?
- Nem. Jobb dolgunk is van, mint ezzel a bájgúnárral csevegni. A helyedben inkább magammal foglalkoznék.
Hideg zuhanyként ért megjegyzése. Nem volt időm átgondolni, vagy egyáltalán felszólalnom saját védelmemre. Amaranta ugyanúgy távozott, mint Cassandra. Megint egyedül voltam.

*

Átkozottul utáltam tanácstalannak lenni. Amy se földrajzon se matekon nem szólt hozzám, sőt mi több el is költözött mellőlem. Gyerekesnek tartottam ezt a viselkedést és némileg igazságtalannak is. Bűntudatom volt, mégsem tudtam miért.

- A helyedben inkább magammal foglalkoznék.

Kétszer negyvenöt percen keresztül rágtam magam azon mi mondanivalója volt ezzel. Bármennyire is erőlködtem nem jöttem rá.

Bátran állíthatom, hogy a művészettörténelem óra volt a legunalmasabb tantárgy az összes közül. Most is a ceruzámat rágcsáltam és az ablakon kívüli tájat bámultam. Az ég meglepően kitisztult, de az eső illata még mindig a levegőbe terjengett. Tökéletes rálátásom volt a park fáira, s közülük, melyeknek lombkoronáján ritkábbak voltak az elszáradt levelek, belátást biztosított az arra járó emberekre.

A füzetemre tekintettem és elemezni kezdtem azt a furcsa szimbólumot, amit rajzoltam. Egy parányi részletéről se tudtam elmondani mit ábrázol, csupán csak úgy jött…
Némi sikertelen próbálkozás után újra a park fái közé tereltem a tekintetem. Az agyonrágcsált ceruza továbbra is a számba volt, de eszembe se jutott ráharapni, mert bizonyára már nem lenne nyelvem.

- Nem. – mondtam ki hangosan.
Amikor kinyitottam a szemem még mindig ott állt.
- Ms. Morgan hozzászólna a témához?
- Nem, én csak...

Te mit csak?

Valószínűleg a tanár láthatta ijedt képemet, mert nem várt tőlem választ, folytatta unalmas mondókáját. Képtelen voltam nem arra koncentrálni, amit láttam, azaz még mindig látok.

Szőke haját meg-meglengette a lágy szél, felsőteste fedetlen volt, csupán egy bőr nyaklánc díszítette. Még innen fentről is látszott tökéletessége.
Torkomban gigászi méretű gombóc nőtt, úgy éreztem a terem egyre kisebb lesz.

Vajon mennyi az esélye annak, hogy amit látok nem csupán egy újabb álom?

Díj *-*

1. Megköszönöd annak akitől kaptad és belinkeled:

Kedves Tyna!

Azt hiszem sikerült meglepned...:D Borzasztóan megörültem a díjnak, tengernyi köszönet érte. Nagyon aranyos tőled. :)
Tynát megtaláljátok: http://www.tyna-olvasnijo.blogspot.com/

2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).
diana
Agnyesz
Rami
Paris
Darolyn Hawks

3. Értesítsd őket az ajándékról

Természetesen :D

4. Leírod, miért szeretsz írni.

Az írás nekem olyan mint a nagytakarítás. Minden apró tárgyat összegyűjtök, aztán valamilyen formában kiszanálom. Nem csupán hobby és kikapcsolódás számomra. Valószínüleg ha nem írnék begolyóznák.Szükségem van arra, hogy kiírjam az összes gondolatom és helyet csináljak az újaknak.:D

5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak.

16 éves lány vagyok, erős művészi hajlammal. Imádok írni, lóimádó(lovas) vagyok, szeretem a filozófiát, az írás mellett pedig fényképezőgéppel a nyakamba járom a világot. Hajlamos vagyok naphosszat olvasni, egészen addig amíg a szemem helyén, ahol a szemgolyómnak kéne lennie már csak egy kráter marad.xD Gyakran jellemző rám a depressziós és negatív gondolkozás, e kettőt pedig próbálom véka alá rejteni.

ui:ezredszer is köszönet neked Tyna *-*

második fejezet

Második Fejezet

Sajnos a Szerda nem váratatta magát, és hamar eljött. Az orvosom igencsak vonakodva engedett el első iskolai napomra. Azt mondta nem látott még embert, aki ilyen hamar kilábalt volna egy kiadós agyrázkódásból. Sok mindent megéltem már, de most először fordult elő velem, hogy egy kerékpár így kimozdítson álló helyzetemből, következményeként nekiinvitálva egy fának. Staceyben az utóbbi két nap alatt pedig feltámadt bujdosó anyai ösztöne. A nap minden percében körülöttem legyeskedett, és azt leste, mikor esek össze ott helyben. Amikor pedig leteremtettem, fülét – farkát behúzva elvonult, de továbbra is rajtam tartotta perzselő tekintetét.

Késésben voltam. Megint. A piros busz sziluettjét már messziről láttam, a megállóban toporgó emberek tömege pedig még inkább futásra ösztökélt. Nem láttam esélyt arra, hogy elérjem, de egy próbát megért.
Futni kezdtem. Nem voltam sose futóbajnok, de most túlságosan lassúnak éreztem magam. Mintha lebegnék. Végtagjaimba fájdalom hasított belé, a torkom kiszáradt, a légzés pedig nehezemre esett, úgy éreztem vasmarokkal fojtogat valami láthatatlan erő.

Az orrom előtt kavart fel a szél egy kupac száraz, színes falevelet, szemem pedig megtelt annak apró hordalékával, sós könnyeimet előcsalogatva. Sűrű pislantások közepette összeszorítottam szemhéjamat, és mire egyáltalán az égető érzés alábbhagyott a busznak nyoma veszett.

A percek tovaszálltak, úgy, hogy közben nem vettem észre. Ott álltam egyedül, mintha mi sem történt volna. Akár hihettem volna, hogy meg sem érkezett a jármű, de az embereket csak nem képzelhettem oda. Maga a gondolat is fellúdbőrözte mindenemet.

De Én láttam!

Előfordult már veletek, hogy túlzottan élethűre sikeredett egy-egy álmotok, aztán, amikor felébredtetek, rá kellett döbbennetek, hogy mindez nem a valóság, hanem annak tébolyult tükörképe? Határozottan a kezembe csíptem, mintegy megbéklyózva azt a teóriát, miszerint álmodom. Nem álmodtam.

De mivel magyarázhatom, hogy a busz irreálisan gyorsan eltűnt a szemem elől? Mindez mellett volt ott még valami, ami nem hagyott nyugtot. A Chanel karórám mutatója vad táncot járt, a perceket jelző nyíl pedig csak pörgött megállíthatatlanul. Megdelejezve követtem tébolyultságát.
Körmöm hegyével megpöcköltem, némi javulást várva. A ketyere mutatója továbbra is csak forgott. Aztán egyszer csak hirtelen megtorpant.

Értelmetlenül meredtem az üveglap mögé rejtett számokra. Megráztam fejemet. Ideje volt felismernem, már-már kritikus a helyzet, kezdem elveszteni az eszem.

*

Azt hittem, a metrózás kellő nyugalommal fog eltölteni, de az első megálló előtt kikészültem. Fejemben szöget ütött az átlagemberek és az üzletemberek közötti különbség. A táskás, munkamániás alakok megbabonázva olvasták a napilap mai kiadványát. Olykor a kihajtogatott újság két ülőhelyet is elfoglalt, ezeket az embereket pedig valamilyen oknál fogva elkerülték többi társai.

Senkinek nem jutott volna eszébe cirkuszt csapni a helyért, inkább ácsorogtak. Az átlagember pedig apró gyermeke fegyelmezésével bajlódott (a jobbik esetben). Volt, aki meg se próbálta csitítani gyermeke zokogó, hisztérikus hangját, csak mélyen bámult egy pontot, közben pedig megszűnt számára a világ. Talán éppen a bevásárló listáján gondolkozott, vagy rejtett félelmeit hagyta eluralkodni magán, miközben a felszínen teljes nyugalmat színlelt.

Mégis volt valami közös a két csoport között. Mindnyájan rabszolgái voltak valaminek, zombi módjára járták a világot, s közben elfelejtettek élni.

Én soha nem kívánok ilyen lenni. Szabadságot igénylek, és egyedüllétet, messze elkerülve a monoton elveket, mások eszményeit fényévekre tudva magamtól.
Egyszer ugye fel fognak ébredni ezek az emberek?

Mindig csendben osztogattam tanácsaim, elhitettem magammal, hogy mindez más javára szolgálhat, de aztán rájöttem, ők nem hallhatják a gondolataim, ezzel pedig csak önmagam hergelem. Valamiért sosem tudtam a pozitív dolgokra gondolni, mindenben megtaláltam a negatív elveket, megpróbáltam bevarrni azt az apró fekete lyukat, de sosem tanultam meg helyesen elvégezni minden mozdulatot, sem energiám, sem segítségem nem volt.
Hát ki vagyok én, hogy az emberiség által keletkezett krátert szakértelemmel eltüntessem?

*

Húszpercnyi metrózás után végre elértem célpontomhoz. A St. Lionels gimi egy téglaépítmény volt, amit már jó ideje nem építhettek újra. Kopott falai és ablakai egy börtönéhez hasonlítottak. Az uniformis nem volt kötelező, ezért nem mondhattam, hogy az egyenruhás diákok passzolnak az épülethez. Az egyedüli dolog, ami elűzte az épület ridegségét, a diákok jelenléte volt. Az emberek rétegződése azonnal szemet szúrt. Leginkább a rocker hajlamúak meresztették rám szemeiket. Valahogy számítottam rá, tény és való, talpig feketében voltam.

Szememet fekete szemceruzával húztam ki, hajamat pedig kibontva engedtem vállamra, de azt hiszem a magas sarkúval már kiestem a „rocker vagyok” címszó alól. Tudtam, hogy igazán sápadtnak tűnök feketében, de szerettem a feketét.

Az ismeretlen diákok között sétálni olyan volt, mint egy csapat hiéna előtt nyers marhahúst lebegtetni.
Én is friss voltam, mint az a hús, amit a hiénák pár másodperc alatt eltűntettek a föld felszínéről. Azon gondolkoztam vajon feltűnne-e valakinek, ha Nerina Morgan eltűnne? A válasz egyszerű: nem.
Stacey minden bizonnyal ejtene pár mű könnyet, aztán bánatában szolárium bérletével kihasználná a luxusszolgáltatásokat. Matt pedig annyit mondana;
- Szegény! – azzal visszafordulna az iratok fölé.

Nem voltam idegeskedő típus, megtanultam kezelni a problémáimat, a St. Lionels gimi pedig egy újabb pont volt azon a listán, amit kezelnem kellett. Cél az elvegyülés. Azt viszont tudni kell, elvegyülni csak akkor lehet, ha eléggé semleges, jelentéktelen személy vagy. Ezzel nem lesz gondom, világ életemben egyedül boldogultam.
Akkor most mégis miért van gyomorgörcsöm?

Tolongva ugyan, de sikerült bejutnom a portára. Szükségem volt némi útbaigazításra és legfőképpen az órarendemre.
- Elnézést - szóltam a telefonon lógó nőnek, de az mintha meg se hallotta volna. Miután pedig végig hallgattam, hogy milyen aranyos Daniel. Újból szóltam.

- A nevem Nerina Morgan és…
- Várj egy percet, valami csitri van itt, agyamra megy a mai fiatalság.

Csitri? Nem értettem mivel érdemeltem ki ezt a hangnemet. Hát miért fizetik ezt a nőszemélyt? Méregtől vöröslő fejjel készültem volna visszavágni valami csípőset, de cselekedetével félbeszakított, én pedig visszanyeltem feltörekvő gondolataim kifejtését.

Szememmel követtem a nő mozdulatsorát, miközben egy halom akta landolt az asztalon, különböző diákok neveivel.
Utáltam késni. Márpedig ha ezen a nőszemélyen múlott volna könnyűszerrel lekéstem volna az első órámat, és ha nem dobta volna elém a mappákat, hogy megkeressem a sajátomat, valószínűleg éppen most cibálnám a telefon zsinórját, miközben a portás sipítozva szórta volna rám átkait, aztán rontást tett volna rám, hogy soha többé ne vehessek akciós Prada cipőt.

Méregetni kezdtem az órarendem. Örömittasan állapítottam meg, hogy történelem órám lesz az első. Szerettem a törit, azon kevesek egyike volt, ami lekötött, de az órarenden csak az osztály száma volt leírva, nem tudtam, hogyan fogok oda találni, egy térképet igazán szívesen elfogadtam volna.

- Meg tudnád mondani, hogy merre találom a százhatos termet? – kérdeztem.
Hogy is hihettem, hogy kapok választ…

Az említett levágta a vezetékes telefont és összevont, összekuszált szemöldökkel meredt rám. Ekkor láttam meg túlságosan fiatalos vonásait, és maximum alig három évvel többet saccoltam az ő javára. Szőke volt és vékony, körmeivel – tudjátok olyan hosszú manikűrözött karmokkal, amit a szomszédunk macskája is megirigyelt volna – dobolt az asztal lapján. Azt kívántam bárcsak lenne benne valami hiba, ami általában a mű lányokból hiányzik, mondjuk egy gigászi méretű anyajegy a szája mellett, amit, ha meglátok, egy hátraarc után elmenekülök. Nem volt más, ami ijesztőbb lett volna flegmaságán kívül.

- Mondd, édes, úgy nézek ki, mint egy nyomorult GPS?!
- Szerencsés lennél, ha az volnál, mert nélküle tutira a mosdóba se találsz ki, édes – válaszoltam, persze csak magamba.
Ugyanazzal a gúnyos, megvető pillantással jutalmaztam és megléptem azt a bazi nagy hátraarcot (végre).

Csupán csak egy ajtó választott el a százhatos terem embereitől. A márványlépcsők mögöttem pedig egyenesen hívogatóak voltak. Egyszerűbb lett volna menekülni, mégsem tettem. Harmadszori próbakopogás után megremegett a kezem, ezáltal reményveszett, félénk koppintások születtek. Nem volt mit tenni, átléptem a varázsküszöböt, ahol aztán úgy éreztem magam, mint fegyvertelen katona a csatamezőn. Emlékeztek, hogy azt mondtam, nem vagyok idegeskedő típus? Oké, bevallom, talán egy kicsit túloztam, most is ideges voltam.

Testemben tömény adrenalin áradt szét, fülemben szívemnek vad iramú vágtája háttérmuzsikaként hatott. A tenyerem izzad, én pedig úgy gyűrögettem, mintha a legegyszerűbb selyem lenne a világon.

- Jó napot! – köszöntem illedelmesen.
- Ms. Morgan… örülünk, hogy megtisztel a jelenlétével minket. A történelem óra már tíz perce elkezdődött, remélem a jövőben nem fog késni az óráimról. Addig is üljön le Ms. Burrage mellé.
- Nem fordul elő többet, tanár úr – válaszoltam, de továbbra is meghökkenten figyeltem az ipsére. Alacsony volt és kopasz, nem tudtam elképzelni, hogy társulhatott ilyen pukkancs testhez ekkora ellentmondást nem tűrő hang.

A hátsó sorból egy göndör hajú lány integetett felém. El sem hiszitek mennyire megörültem, hogy nem kerültem a vizslató szemek középpontjába.

- Szia, új lány – mosolygott az újdonsült padtársam.
- Szia – köszöntem vissza.

Felakasztottam a táskámat, és levágódtam a székre. Vajon miért nem lepődtem meg azon, ami akkor történt? Fogalmam sincs. De aznap nem tündökölt szerencsém fénye.

A szék lába elvált az ülőrészétől, és rövidesen a földön kötöttem ki. Az arcom színe olyan lehetett, mint az a rák, amit még Júniusban ettünk Staceyvel abban a francia étteremben – ami Stacey szerint menő – a nevének pedig semmi értelme, de a lényeg, ha megpróbálod kimondani, beletörik a nyelved.